http://nagydoki.npage.de
Aratás - Sichelhänkli

Dr. Nagy Antal - Krasznabélteki hagyományok, történetek, játékok

 

A BÚZA .

 

 

 

Nagyon fontos volt a búza a béltekiek mindennapi életében.Az ebből készült lisztből sütötték a taligakeréknyi finom, fehér kenyeret. Meg is szerezte a családjának szükséges évi búzamennyiséget minden családfő . Vagy úgy, hogy megtermelte, vagy úgy, hogy megvette, vagy úgy, hogy megdolgozott érte, aratást vállalt attól akinek sok aratnivalója volt. Ez útóbbiakhoz tartozott a mi családunk is, mivel csak az iparosságból nem lehetett annyi pénzt összetenni, hogy abból több mázsa búzát is lehessen vásárolni. Akkoriban nem árultak kenyeret a boltban , ha ilyet árultak is volna azt senki sem vette volna meg . Mindenki a saját, arca veritékével szerzett kenyerét ette, amit maga is készített fáradalmas munkával s az jó volt.

A búzának jóminőségű talaj és lehetőleg sík terület kell s a magágyat idejében kell elkészíteni még a szeptember hónap elején, röktön ahogy egy másik kultúrát betakarítottak, például a kukoricát avagy béltekiesen málét,vagy a krumplit, mert a béltekiek alkalmazták ám a vetésforgót. Hordták is a trágyát, ganét avagy a szaranyat ökrösszekerekkel a mezőre, ahol sűrűn sorakoztak a fekete trágya kupacok végig a föld darabon. Azt elszórták avagy elrázták egyenletesen az egész bevetendő területen . Jött a szántás; ökör, később lóhúzta egyszerű ekével, melynek leszerelhető ekevasa volt a kicserélés végett . Bodea Marci ( Mucuka) vagy a Fecser kovácsnál állandóan egy rakás volt belőlük. Olyan humoros stikli is történt, hogy amikor a kliens sürgette a kovácsot húzná már ki az ekevasat (így mondták az élezésnek ), az spárgaval megkötötte s kihúzta a szekérút közepébe. Ki volt húzva. Az ekevasat tűzben pirosra hevitették aztán kalapáccsal, nagykalapáccsal élesre kalapálták, majd vízben lehütötték, megedzették, reszelővel kifinomították az élét s krétával ráirták a kliens nevét. Jó volt nézni hogyan hasítja az ekevas a fekete zsíros földet ,egyenes, hosszú barázdákat rajzolva az addig szürkés gizgazos területre. Az eke mögött állandóan varjak, barázdabillegetők kutattak eledel után a friss földben. Hagyták pár napot száradni a nedves talajt, szuszogjon egy kicsit . Aztán elboronálták a rögöket, körbe körbe hajtva az igavonókat addig mig egyenletesen aprószemcsés vetnivaló talajt alakítottak ki. De jó is volt húzatni magamat mint boronanyomtató kolonc az ökröket állandóan hógató nagyapám boronáján . A borona egy, kettő per másfél méteres, három,vagy négy soros harminc centis kovácsolt vasfogakkal felszerelt, akácfából erősen össze szerkesztett, téglalapalakú munkaeszköz volt , megfelelő húzó alkalmatossággal felszerelve.

Így elkészítve a földet, alkalmas időben elvetették a búzát . Legkésőbb október hónap végéig a mag földben kellett legyen . Volt aki egyszerűen a hátára vetett homokóra alakú zsákból szórta marokkal egyenletesen a vetőmagot s aztán beleboronálta azt a földbe, majd meghengerelte nagy fahengerrel. Később megjelentek a többsoros állatvontatta vetőgépek . Traktor akkor csak mutatóban volt valamelyik nagygazdánál . Az első traktort úgy négyévesen 51-ben láttam , füllsiketítően erős dübörgő zajt csapott, öblös kéményén fekete büdös füstöt okádott, két nagy lendkereke volt az oldalán mely forgott s nehéz vaskerekeken mozgott . Ez volt a Lánzbulldog .( Itt Széklelyföldön,Csernátonban van egy hires múzeum ahol ez az erőgép is jelen van . Minden évben egyszer berobbantják.) Azután jelentek meg a könnyebb ,hernyótalpas, majd a fogaskerekű traktorok, melyekre ha országúton kellett járni, felszereltek egy erős vaskarikát- ráfot, mintegy védve a kerékfogakat s persze az úttestet is . Nem voltak praktikusak, met hamar megjelentek a gumikerekű traktorok, az UTOS meg az UTB. ( Uzinele de Tractoare Orașul Stalin, majd U.T. Brasov )  .                                                                                                                                                                                      A búzaföld ha jó esőt kapott, hamarosan gyönyörű üde-zöld lett, a hó megjelenéséig megerősödött s haragos zöld szint váltott . Akkor örült a gazda, ha a hó egyenletesen betakarta a vetést . Nem tett jót a vetésnek az ónos eső, a hószegény tél, vagy a hóból kérget alkototó felszin, váltakozó fagy és olvadás . Ilyenkor kimentek boronával feltörni a jeget, hogy a vetés meg ne fulladjon .Tavaszal a búza új erőre kapott s Szentgyörgy napra akkora kellett legyen, hogy a varjú ne látszodjon ki belőle. Ilyentájt egy botba szerelt éles késsel a Tisliző-vel kiirtották a buzával egyformán növekedő szurókát ( Tislit), mely ha felnőtt, sok kellemetlenséget okozott az aratóknak,cséplőknek.Ezért, Megtislizték a búzavetést. Ilyen, hogy gyomirtó, féregirtó,levéltrágya, permetezés, nem létezett s mégis szépen nevelkedett s szárba szökkent a búza . Hamarosan megjelentek előbb az egyenesen álló, majd virágzó s fokozatosan súlyuktól lefelé hajló zöld, majd aranysárga kalászok. Nagyon szép volt a búzatábla három szép vadvirága . A kék búzavirág , a bársonyos bordó-piros konkoly s a messzire virító pipacs . Szépek voltak, de ha túl sok volt belőlük a búzavetés között, annak nem nagyon örvendtek a termelők. Péter-Pálkor junius 29-én, megszakad a búza töve s hamarosan kezdődhetett az aratás. Először mindig az árpát aratták, mert az is fontos kultúrnövény volt. Süldődisznót nem is lehetett árpadara nélkül nevelni . Az ARATÁS, ez a fontos szezonmunka mozgósította az egész faluközösséget, hiszen a mindennapi kenyere függött tőle . A templomban ilyenkor vasárnap hajnalban tartották a szentmisét , áldást és alkalmas időt kért a pap az aratáshoz. A béltekiek nagy templomlátogatók voltak, minden vasárnap tele voltak a padok s a két kórus. Vasárnap nem lehetett valakit rajtakapni fizikai munkát végezni ,neadjisten szekérrel valamit szállítani, állatot,napszámost dolgoztatni . Ez alól kivétel volt az aratási időszak . Ilyenkor megbolydult a falu apraja-nagyja s valamilyen formában mindenki kivette részét a munkából . Egy adott pillanatban még a pionírok s a cigányok is kalászt gyűjtöttek ("Arassunk szemveszteség nélkül ! ", jelszóval )  a learatott területen . Minden pionírnak tíz bisilit, az-az kötegnyi összetallózott kalászt kellett az iskolába beszolgáltatnia . Mi történt ezekkel, ma sem tudom,de volt úgy, hogy egy egész osztályterem bisilivel volt megtöltve. Persze a gazdák aggódva kémlelték az eget, nehogy valami rosz idő beálljon , vagy a termést előre a lábán kicsépelje a jégeső, mert ilyen eset is történt már .Ez ellen harangoztak is a felszentelt nagyharanggal, elűzendő más területre ,vagy valahova, csak el innen a jeget hozó dühös felleget. Meteorológiai előrejelzés nem létezett, hiszen rádió sem volt csak vagy kettő a faluban, Bohuséknál meg a papnál ahol a béltekiek vasárnaponként az udvaron hallgatták a kihangosított rádión a magyar aranycsapat sikereit Szeppesi Gyuri előadásában. Kombájn nem lévén, kezdetleges aratógép is vagy egy az egész vidéken, így a búzát kaszával kellet levágni . A kaszához tartozott a fenkő, mely egy vizes tokban ott fittyegett a kasszás oldalán a nadrágszijon. Mivel a kaszát délben ismét meg kellett verni, egy könnyű faékbe vert kaszaüllő s kasza verő kalapács is tartozott a kellékekhez, meg csavarhúzó kulcs, ha a kasza meglazulna, mindez egy  tarisznyába összeszedve.

Apám is vállalt egy hektárnyi búzát melyet három avagy négy nap alatt számított elvégezni harmadmagával ha magamat is odaszámítom. Pirkadatkor indultunk ki a Batahalma ( kún halom ) közelébe s amikor odaértünk a Nap még alig dugta ki a vérvörös korongját az Orbánkápolna irányában . Hatalmas tábla aranyló búzát rengetett a reggeli hűvös szél. Apám levette a hátáról az azelőtt nap kivert, kifent,megerősített, felbéglizett kaszát. A Bégli, két erős ruggalmas, hegyén kettéágazó, rövidre metszett, megkötözött szilvafatőhajtás, melyet derékszögben a kaszára erősítettek egy vastagabb spárgával (dróttal) úgy, hogy a kasza által levágott búza egyenletesen dőljön neki a mellete álló búzasornak,( voltak helységek ahol egy kis gereblye volt a kasza mellé szerelve) melyet aztán a marokszedő asszony ( általában a feleség, ritkábban más nő, vagy férfiember ) sarlóval az ölébe szedett s kicsit arébb egyforma csomókba, markok-ba lerakott az előre kiterített kötelekre, mintegy helyet is csinálva a következő kasszásnak ha többen vágták a búzát . Egy-egy nagygazdánál akár tíz kasszás és marokszedő is szorgoskodott látástól, vakulásig , kevés ebédszünettel. E művelet előtt köteleket kellett csavarni, melyet csak a harmattól nedves búzából lehetett speciális hajtogatásos, csavarintásos tehnikával elkészíteni . Meg kellett saccolni hány kötélre lesz aznap szükség, volt úgy, hogy estefelé a szomszédtól kértünk kölcsön kötelet s viszont. A köteleket húszasával külön összefogták és nagyon ügyeltek rá , ki ne száradjanak. Letakarták a levetett ruháikkal, kesőbb a Kereszt ( csomó,rakás, kalangya) árnyékában tartva meg-meglocsolták vízzel . Amikor egy pászmát levágtak, gyorsan összekötötték a kévéket s rakták is fel a búzakeresztet. Verseny is volt a szomszédos aratók között, kinek jelenik meg hamarabb az első keresztje. A keresztrakás kezdete egy a parcellával hosszanti irányba lefektetett kéve, a learatott darab középtengelyében. Arra jön négy, keresztbe rakott kéve, de olymódon, hogy a kalászok egymást takarják. Ezt a műveletet addig folytatják mig minden kévére még három-három kéve rakódik . Az utolsó kéve a kántor, mert feléje már csak a pap-ot helyezték saját anyagából összecsavarva-rögzítve két oldalról az alatta lévő két kévével, hogy egy vihar el ne vigye s beázzon a kereszt. Tehát egy keresztben 18 kéve volt. Voltak akik öt-öt kévét raktak egymásra, ( 22 kéve) de azt már csak Slánger Stefi vagy a Kili Pista érte volna fel. Apám mindig nagy kévéket kötött, szidták is érte Schuks-Haniék a kévehányók a lógerben . Igy ment az aratás és számomra külön megterhelést jelentett az amikor egy nyáron anyám lebetegedett.

A munka fel volt vállalva s az addig vízhordóként, kötélhordóként, kötélterítőként, kévecipelőként szorgoskodó alig kilenc éves kisfiút előléptették marokszedőnek . Bele is vágtam elején a lábam szárába néhányszor a sarló hegyes végét , de nem szaladtunk tetánuszért az orvosi rendelőbe s be sem kötöttük . Katonadolog ! Ebcsont befor, mondta apám ! Szedtem is én a markot egész nap serényen, hétrét görnyedve s hátrafelé cürükölve, ahogy anyámtól láttam ,mezítláb a szúrós tarlóban, (Nefélj Adidász cipő !) vizet is csak a pászma végeztével lehetett inni . Cserépkorsóban tartottuk a legközelebbi kereszt árnyékában . Külön ivógumója volt a korsónak a foggantyúján. Soha olyan jóizű hűvös vizet nem ittam mint akkoriban . Estére mind a két karom tűzben égett, mert a finom bőrömet a szalma mind felkarmolta. Anyám úgy betegen aznap még fekete glottból karmentyűket vart a karjaimat hideg tejföllel bekente a lábamon a sarlóvágta sebeket rézelővel többször lemosta. Alig aludtunk valamit, mert már hallottam is anyám halk költögető szavát . Kelj fel kicsi fiam, mert menni kell aratni ! Három vagy négy forró nap közel kilencven keresztet arattunk ketten apámmal. Számoltuk is, hogy abból minden tizenegyedik a mienk s apám úgy saccolta azokból meglesz az ez évi kenyérrevaló búza . Közben a szorgos munkáskezek hatására, az egész addig sárga búzatenger, keresztekbe rakódott . Ilyekor az egész vidéken, bármerre is utazott volna valaki, ez a kalangyás tájkép fogadta . A fáradságos munkát a szezon végén megünnepelték .Ennek az ünnepnek a neve a Sarlóakasztás vagy svábul Sielhänkli- Sichelhänkli.

Ilyenkor a legelső út a templomba vezetett, ahova fonott búzakoszorúkat ,szalmából font tetszetős díszkosarakat vittek s felekasztották a templom plafonjára , mely ott maradt néha a következő aratásig is . Hálaadási szertartás volt, a pap a hivekkel elénekelte a Te Deum laudamus, ( Téged Isten dicsérünk, akkoriban latinul miséztek) éneket a Lóretóni litániát s nagy feneket kerítettek a szentmisének, kipótolandó az addig hajnalban összecsapott misékért . Délebédre többfogásos ebéd volt , nagygazdáéknál az udvarra terítettek s mindenki jelen volt aki az aratásban segédkezett . Voltak akik délután a pincesoron is megünnepelték az aratás sikeres befejezését. Este bál is volt a fiataloknak ( Aratóbál ) s így a muzsikusok is kivették részüket s hasznukat az ünneplésből.

A munka ezzel nem fejeződött be, mert a sok keresztet el kellett szállítani a Lógerbe az-az a szérűre. Ilyenkor jött a beugratós kérdés : Mikor van a a legtöbb hó ? Aratáskor .(De lyuk is ilyenkor van a legtöbb, tarlólyuk) . Az ökröket minden kereszt mellett meg kellett állítani nagy hógatások közepette, amig összegyűlt egy nagy szekérnyi a termésből. Azzal a legközelebbi lógerbe hajtottak ,mert aszerint, hogy melyik cséplőgép fogja csépelni a búzát, vagy hol volt a legközelebbi szokásos és a néptanács által engedélyezett lóger. Egyik cséplőgép volt a Horváth-é, mely általában a falu felső gazdáinak csépelt s a másik a Petukeré, mely inkább a falu alsó felében működött . Volt,hogy a két gép egyike beállott az asztagfalu egyik végére a másik a másik végére ha csak egy lóger volt. A cséplőgépeket eleinte gőzkazán forgatta, mely eléggé tűzveszélyes volt, majd megjelentek a motorinás erőgépek . De ne vágjak a dolgok elejibe, mert egy jó kis idő eltelt amig az összes búzakeresztet behordták. Búzakévékkel magasra rakott szekerek közlekedtek ilyenkor Béltek utcáin,főleg a gyöngyi utcán ,a mi utcánkon végig, mert a Hidadónál volt az egyik lóger . Milyen jó is volt csingolázni az-az csüngni a szekerek végén kinyúló, a búzakévék lekötésére használatos két rúdon, s az azokról lelógó rögzitő köteleken. Ezek a kötelek akár hat méter hosszúak is voltak , a bélteki kishágón lakó kötélverő készítette őket, jóminőségű kenderből, s a búzásszekér avagy a szénásszekér tetején keresztezték egymást, indulva az egyik rúd elejétől a másik rúd végéig . Facsigák segítségével szorították le a terűt s a kötél végét szertartásosan a kiálló rudak végére tekerték . Nem tetszett a kocsisoknak ha mi gyerekek csingoláztunk a rúdon, mert kibomolhattak (általunk kibontódhattak) a csomók s meglazulhattak a kötelek, széjjelcsúszhatott a rakomány . Ezt a szíjostor csipős végével adták tudtunkra a szekér tetejéről hátracsapva (pl. Bicsi Jani ). Ennek ellenére rengetegszer utaztam így, néha fejjel lefelé csüngve, lábaimat a rúdon keresztbefonva, a kötélbe kapaszkodva, nagyapámékig aki a gyöngyi utca végén lakott .

A lógerben példás rend és tűzvédelmi fegyelem volt . Őr is volt éjjel nappal . A kazlak  ( asztagok ) csak bizonyos távolságban lehettek egymástól s így lassan kialakult egy egyutcás búzafalu, mert a kazlak hasonlítottak egy ajtó, ablak nélküli házra . Minden termelőnek külön asztagja volt a búzamennyiségtől függően kisebb,vagy nagyobb . A miénk kicsi volt s szégyenlősen megbújt tizenegyszer nagyobb társa mellett. Ezt látva már kezdtem sajnálni a sok erőfeszítést, mert azt mindet mi vágtuk s szedtük össze. .Minden asztag mögött vizzel teli kád vagy legalább ötszáz literes nyitott hordó volt ( nagyon jól lehetett fürödni azokban, már ha az őr nem vette észre). Kivitték a tűzoltó szertárból a kézi meghajtású szivattyút is, melyet tűz esetén négy ember hajtott kifáradásig s aztán újabb négy következett . A cséplőgépet négy, a gőzkazánt akár hat ökörrel kellett a helyszínre vontatni, mely nem volt egyszerű művelet, már az útviszonyok miatt sem . Emlékszem egyszer a Petuker cséplőgépje beesett a Bogye Marci kovácsműhelye mellett lévő nagyhídról a magas árokmarton az árokba s összetört. Az történt,hogy kiesett a húzórud keresztszegje s a mozgó kolosszus irányíthatattlanná vált . Akkor nyáron valahonnan a második szomszéd faluból, Oláhgyűrűsről hozták el a Kibili féle cséplőgépet, amikor ott elvégezték a cséplést .Kibili, oláhgyűrűsi malomtulajdonos volt s a néhai Nagy Istvánné szül. Kibili Irén keresztanyám apja volt. István nagybátyám is a gyűrűsi malomban virtusos malomkő emelés miatt halt meg fiatalon .

A cséplőgépet egy egész sor speciálisan kiképzett és megszervezett munkáscsoport látta el éjjel- nappal, három váltásban. Voltak a kévehányók akik egész nap, megbarnult meztelen felsőtesttel lökték két, vagy háromágú hosszúnyelű fényes vasvilláikkal a cséplőgép dobja mellé a kévéket a nagy porban s égető napon. Először fenntről lefelé, majd mert a kazal megfogyatkozott, lenntről felfelé dobálták a sulyos kévéket, hangosan szídva a kévekötőket. Igy alakult ki egy név is a Sukszhani, Bélteken: Schuks, az-az lökjed , Han I, megvan nekem, svábul. Talán még ma is élnek Bélteken a Schukszhani leszármazottai . A cséplőgép dobja ( egy gyorsan forgó hengeralakú vasketrec) mellet egy vájadékban állott az etető s mellette, jobb vagy baloldalt egy kisebb, lenyítható plattformon ahová a kévéket dobták szép sorban , a kévevágó, aki a kévéket úgy állította fel, hogy a kalászok lefelé kerüljenek , átadta az etetőnek miközben egy kasszahegyből kialakított görbe éles késsel elvágta a kéve kötelét . Az etető beleszórta a köteget a forgó dobba mely egy érdekes messzehangzó mély "vamm " ! hang kiséretében, mintha valaki lenyelt volna valamit felzúgott,  megrántva a transzmisziós szíjjat s kicsépelte a kalászokat . Ez volt a legveszélyesebb munkahely . Volt akinek a karjába került, bekapta a gép .Nem ritka volt, hogy az etető befullasztotta a dobot s a gép lelökte, vagy elszakította a gépszíjjat melyet több méter messziről forgatott az erőgép . A búza innen egy sor szitán triálódott át, szelelővel kitisztitódott majd osztályozva került a cséplőgép elején található lefolyókba . Volt ezekből a csatornákból négy, vagy öt is . Eszerint osztályozódott a búza is. Elsőosztályú volt a két első szájadék, aztán a másod, harmad rendű búza, s végül az utolsón törött szemek s burjánmagok gyűltek össze és folytak az alája kötött zsákba. A majorságnak az is jó volt. Itt dolgozott az adminisztrátor a segédjével a pontatorral . Mindkettőnek fontos feledata volt a zsákok megjelölésében, lemázsálásában, a cséplési percent kiszámításában . A mázsára néha tíz zsákot is felraktak glédában. A munkásoknak is beosztásuk szerint meg volt szabva egy mázsa búza kicséplése után hány percentet avagy százalékot kapjanak, mennyi jár a cséplőgépnek magának ( illetve a tulajnak), a gépésznek ( általában a tulaj gépész is volt ) s a gőzkazánnál még tüzelő vagy fűtő is volt aki kicsi kétágú fényes vasvillával szorgalmasan gyúrta a szalmát a kazán égető terébe, percig sem lankadva, mert a szalma hammar elégett .Ha fogytán volt a tüzelő, füttyjelet adott le a kazán gőzfütyülőjével a szalmahordóknak s azok röktön kanyarodtak a kazán elé, két hosszú kihegyezett rúdon szállítva egy boglyányi szalmát . Ezeket még Rúdasoknak is nevezték . Hogy a lista teljes legyen, volt két törekes mely zúzott, pelyvával kevert szalmát szállított egy dróthálóból kialakitott hordággyal  egy bizonyos helyre az asztag mögé, előttük, a cséplőgép másik boltive alatt dolgoztak a pelyvások zsebkendővel a szájuk elé kötve, védőszemüveggel, mert itt volt a legnagyobb a por. Voltak még hátul a szalmakazal rakók . Még az őröket is búzával fizették .Ezen munkások bérét le kellett fogni a lecsépelt mennyiségből, személyre szólóan nyilvántartani, még ha csak pár napot is dolgozott az illető a cséplőgépnél s kiosztani a részét . Mindezt egy szimpla kockásfüzeten egy árva tintaceruzával ( azt meg is lehetett nyalni ) s komputer nélkül . Voltak itt tévedések is, mert egy Bagi Béla( Babos) nevezetű adminisztrátor összezavarta a rubrikákat s azok sehogy sem találtak . Szójárás lett belőle : Úgy stimmel mint a Bagi számlája ! Bezzeg ha a Baginak csak számológépe lett volna, milyen könnyen számolt volna. A cséplés akár október végéig is elhuzódott amig cséplőgép végigért a lógeren, de volt idő elég. Mi gyerekek a disznókkal, libákkal, rucákkal naponta kijártunk a lógerbe, mert sok szem került a földre s ezeknek az állatoknak ez maga volt a paradicsom . Nem hiányozhattak a riválisok a kaparászók, melyek bámulatosan ügyesek voltak. Megfelelően nagyszemű rostákkal voltak felszerelve, melyen a búzaszem nem esett keresztül ( Rostásék ). Ezek  a frissen elhagyott asztagközön, ahol a cséplőgép azelőtt dolgozott, kaparásztak az ottmaradt mosztalékban . Gyors körkörös mozdulatokkal, pillanatok alatt kiválogatták az ocsut a búzától, s akár az aranymosók a homokból az aranyszemcséket úgy vállogatták ki a tiszta búzát . Egy szezonban két három mázsát is összekapartak. Jómagam akár négy disznóval is jártam nap mint nap a lógert. Két süldővel s két kicsivel. Azok úgy be voltak idomítva, hogy miután ráálltak az utcán végigfutó szekérkeréknyomra, elől a nagyobbak s utánuk szorosan a kisebbek , nyargalva mentek ki a szérűre, én meg utánuk a vesszővel. A rucákat addig ostoroztam, mig átbújtak a hidak alatt, mivel az árokrendszer pont a lógerig vezetett. Így nem zavarták a közlekedést és még fürödtek is . Aztán a következő évben már nem volt nehéz dolgom, mert a rucamama már ismerte a lógerbe vezető víziútat. Persze ott több magamfajta sráccal találkoztam. Amig az állatok szedték a búzaszemeket mi azzal szórakoztunk, hogy átfúrtuk a szalmakazlakat.  Egyszer annyi szalmát hordtunk ki a kazal gyomrából, hogy szinte fel tudtunk állni a kazal belsejében . Még azt is megreszkíroztuk, hogy a közeli dohányosból száraz dohánylevélből s újságpapírból szivarat sodortunk, oszt a szalmakazal közepében ahol senki sem látott bennünket rágyújtottunk, vigyázva meg ne gyulladjon a szalmakazal . Mindez egycsapásra eltünt, mert megjelentek az önjáró arató-cséplőgépek és észre sem vevődött többé az aratás dandárja. Itt is szövődtek barátságok, szerelmek s ellenségeskedések is . Nemhiába látta annakidején nagyanyám a bélteki szérűn még az író Móricz Zsigmondot is. Itt folyt el a falu pletykája , melyekből az író akár témát is meríthetett. Pl. az ököritói tűzvész, ahol több fiatal bennégett a csűrben, mert beszegezték a kapukat, még az Isten se tudjon bemenni a csűrkapun a mulatságra. Parasztruhás, nagybajuszú, hamiskás tekintetű bácsika volt, nagyanyám szerint, aki mint rúdas lány dolgozott a szérűn és úgy emlékezett, hogy Móricz Zsiga szivesen tartózkodott az ott dolgozó munkások között, velük evett, beszélgetett vagy eső és műszaki hiba esetén még aludt is a szalmakazalban . Állandóan kérdezősködött, s ugratta a fiatalokat, ha pedig valami olyat hallott ami őt érdekelte azt gyorsan egy noteszbe beleírta. Így mondta ezt el nekem a hetvenes években még élő Kajzer Lizi az íróról.  Nem sokra tartotta őkelmét,csak valami hobókos, jópofáskodó bácsikának aki előszeretettel szorongatta meg a fiatal lányokat.

A búza útja ezzel még nem ért végett. Hazaszállították ökrös szekerekkel s ki-ki elraktározta, kiterítette a padláson, vagy hambárba, raktárba, sillóba helyezte. A mi búzánkat a gazda akinek dolgoztunk hazahozta a szekerén, leelőlegezve apámmal a következő aratáson való részvételt . A nagy, mázsás parasztzsákokat apám mint a pihét boldogan felvitte kicsi házunk padlására s ott elterítette a frissen, tehénganéval kevert sárral  mázolt padlásföldön. Segítettem én is neki egy kicsi tarisznyával, de nekem attól is inogtak a meredek létrán a lábaim,viszont apám nyomdokaiban kellett járjak. Édesapám avagy, APÚ, állandóan dicsért közben, hogy akkora fia van aki már megkeresi a kenyerét . Kis idő múlva ,úgy öt-hat hét múlva, egy deres reggelen, mert már rég elmúlt volt Kisasszony napja ( szeptember 8 ),mentünk a malomba. Aznap nem mentem iskolába, mert a malomban a zsákokra kellett ügyeljek  és gyorsan hazaszaladjak ha sorba kerültünk . Darás Jani volt az egyik almolnár akire emlékszem, de ő inkább a korpás részlegen meg a darás kőnél dolgozott, a lisztnél más molnár volt, aki a malom melleti molnárlakban élt családjával együtt . Időm volt bejárni az egész malmot, a gépháztól a padlásig ahol sok négyszögletes láda-cső vezette a búzát az örlő gépszekrényekhez. Rengeteg kerék, áttétszíj forgott, kirregett, csattogott, surrogott, hogy bele lehetett szédülni . Az olajütő volt a legvonzóbb része a malomnak. Onnan lehetett egy zseb olajos magot, azt mondtuk a hántolt napraforgó magnak, akár kérés nélkül is venni mindenkinek, senki nem szólított meg . Egy nagybajuszú szumányos ( darócos) boldádi öregember, arasznyi széles fehérkenyeret tartott a kellemes illatú aranysárgán folyó olajcsorgó alá s ette úgy, hogy a bajusza vége is csepegett az olajtól . Végre sorra kerültünk ! Apám ,meg ott néhányan egykettőre beöntötték a garatba az előre pontosan megmázsált, megvámolt búzát, mely fokozatosan elnyelte a fénylő barna szemeket . Azt mondják, mindenegyes búzaszemen rajta van a szenvedő Jézus-Krisztus ábrázata s ez így is van , bárki megnézheti . Amikor a garatban mély tölcsér képződött a búzaszemek a garat oldaláról is a mélybe kezdtek csúszni , majd mindet elnyelte az a telhetetlen láda, bedugtak egy pléhsubert a garat aljába s a következő ember a sorból beleönthette a búzáját . Volt aki többször is megtöltötte a garatot. Kisvártatva megszólalt egy csengő s mi az otthonról hozott zsákokat odaadtuk a molnárnak, aki azokat felcsatolta a fémszájadékokra . Megnyítva egy zsilipet a liszt meleg sugárban folyni kezdett a zsákba,melyet a molnár kezét bedugva a zsák nyílásán már-már kéjelegve morzsolgatott ujjai között. Volt egy kisebb zsák, abba gyűlt a finomliszt, egy nagyobb zsák, abba gyűlt a kenyérliszt, egy másik zsákba a korpa. Újjabb mázsálás, kiegészítés, után feldobtuk a zsákokat egy éppen mifelénk menő szekérre s hazaszálítattuk a friss örleményt . Anyám eres kezeivel mosolyogva tapogatta a még meleg zsákokat, a kétfajta lisztet a kamarába cipeltette apámmal, a korpát én kivittem a nyárikonyhába ahol a moslékosvedér s miegymás lim-lom volt . Azt a disznónak adtuk .

Eltellt egy kis idő még és édesanyám sütéshez készülődött. Egy nagy vájlingba kimérte a lisztet a zsákból,megszitálta a gyúrótáblán és beleöntötte az előre odakészített dagasztóteknőbe, melyet a kanalas avagy a tekenős cigányoktól annyi búzáért lehetett venni amennyi belefért . Előszedte a sokszor nem kis izgalmak árán vásárolt élesztőt,( Lásd: Haraszti Pityu) egy kis cukros langyos vizben összemorzsolta majd a liszt közepébe egy lyukat készített, amelybe a masszát beleöntötte . Óvatosan betakarta liszttel s kereszt alakú jelt tett föléje . Odahúzta a tekenőt a spor mellé a melegbe, letakarta az egészet egy fehér vászonkendővel. Ezzel vége volt a kovászolás-nak . Volt úgy is, hogy nem volt elég az élesztő s ilyenkor, vagy megszokásból, mert állandóan amikor kenyeret sütött előkerítette az azelőtti kenyértésztából visszatartott s megszárított kaparékot a kovászt, s azt langyos vizben feloldva belekeverte a  lisztbe. Azt mondta, így jobb ízű lesz a kenyér . Volt úgy, hogy ha több élesztője volt, meg ne romoljon , nedves korpával összegyúrta, s a szárító kasra felaprózva a napon megszárította . Ezt komló-nak nevezte, s ugyanúgy alkalom adtán bekovászolta. Ezzel a foglalatossággal késő éjszakáig elbibelődött, még foltozott valamit az ötös petróleum lámpa gyenge fényénél s aztán lefeküdt ő is. Ezt én nem is igen láttam, mert rég aludtam már. Reggel korán arra ébredtem, hogy döng bele a hely, mert anyám akkora erővel dagasztott a konyhában. Az éjszaka folyamán a kovász megnőtt, néhol át is tört a lisztkupacon s habozodva folyt a tekenő szélei felé. Meleg sósvizzel  kellett elegyíteni a lisztet, majd addig gyúrni, dagasztani, forgatni, dömöckölni a kenyértésztát amig "izzadni kezdett a plafon". Ez azt jelentette, addig amig a dagasztást végző személy homlokán izzadtságcseppek jelennek meg. Nem volt ritka, hogy bele is cseppentek a tésztába. Amikor a massza kezdett leválni a kézről s a tekenő faláról, befejeződött a dagasztás nehéz művelete. Várni kellett vagy egy fél órát is amig a melegben megkell s felemeli a reáterített leplet. Aztán jött a kenyértészta kiszakítása a szakítókosarakba.Ezalatt apám már kint tüsténkedett, s fűtötte a kemencét rőzsével . Elsőosztályú tüzelőanyag volt a tavasszal lemetszett s a nyár folyamán megszáradt szőlővenyige. Vékonyabb elhasznált karók is kerültek a tűzbe . Addig kellett fűteni a kemencét amig a szénvonó alatt szikrázni kezdett a kemence cigánytéglából készített alja. Ekkorára már a kenyereket kiszakították s a gyékényből font szakítókosarakba ( a bélteki piacról lehetett ilyen kosarakat venni ) , felsorakoztatták a kemence mellett bevetésre készen .Minden szakítókosárban fehér, vagy a házra jellemző csíkozással szőtt szakítókendő került, abba tették a megkelt kenyértrésztát. A parazsat a szénvonóval( egy akár két méter hosszú nyéllel ellátott háromszögű fadarab) kihúzták a kemence szája elé és a kenyérvető lapáttal szép sorjában bevetették a kerek formájú kenyértésztát a forró kemencébe. Becsukták a fekete kemenceajtót, melyet néha vasporral vixoltak és be is támasztották a szénvonóval, nehogy véletlenül kinyiljon s másfél óráig senkinek sem volt szabad oda bekukucskálni . Nem ritkán lángost is sütött anyám . A kenyértésztából egy nagy palcsinta alakú darabot alakított ki, azt ráhelyezte a kör alakú bevető lapátra, megkente egy sárgájával együtt felvert tojással . Ehhez a művelethez egy liba vagy rucatollakból készített pemzlicskét használt. A lángost megszurkálta egy evővillával, szalonnadarabokat is hintett rá és berakta a forró kemence előterébe . Husz perc-fél óra múlva kész volt a finom lángos, melyet természetesen úgy melegen széttéptünk s megettünk.

A nyárfatekenő faláról lekaparta anyám az itt-ott rátapadt kenyértésztát, gomolyába gyúrta, majd egy tiszta lapitódeszkára a kályha közelébe rakta, hogy ott megszáradjon . Külön fehér tarisznyája volt, ahol ezt a száraz kovászt tartotta.

Nekem is izzad a plafon mire ezeket leirtam, s a búzamagból hosszú, viszontagságos úton kenyér lett, amit a dolgos béltekiek nagyon megbecsültek . A szép nagy kenyeret mielőtt felvágták volna,késsel a hasára keresztet karcoltak. Nem lehetett kenyérdarabokat látni úton, útfélen elhajgálva,vagy a szemétbe dobva . Kenyérdarabot rugdosó parapács( kényeske-hiperaktiv) unokák sem voltak, minthogy neki nem tetszik a zsíros "deszka". A kenyér valami magasztos, isteni eledel, amit valami csoda folytán nehéz és hozzáértő munkával hoznak létre manapság is. Ezt ma már sokan nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni. A kenyeret Bélteken meg is szentelték a templomban , az újkenyér ünnepén. Ahogy a bort is úgy a kenyeret is megköszönte a Jóistennek és megszentelte a pap. Abból a szenteltkenyérből még az állatok is mindig kaptak egy darabocskát .                                                                                                                   Volt egy időszak amikor az iskola mögötti kis sikátorban pékség is működött az Albert féle házban ( Az Albert jelentette fel apámat amikor megszökött a háborúból- lásd, Nagy Sándor.) Nem még kellett vesződni a kemence kifűtésével, mert itt alkalmazott szakember, pék, dolgozott és órarend szerint fogadta az otthon szakitókosárba tett kenyértésztát . A kenyerek tetejére a tulajdonos nevével ceruzával irott papirfecnit, jelet ragasztottak ( kicsit megvizezték, vagy megnyálazták s odaragadt, a nevet vagy jelet a kész kenyér alján keresték meg amikor megsült) . Délután adott órában haza lehetett vinni a kihült kenyereket és a sütés alig került néhány lejbe. Sokszor elnéztem a pékek munkáját . Izgalmas volt ahogy elkezdték fűteni a kemencét. Előbb egy hosszúnyelű vesszőseprüvel kiseperték a kemencét.A kemence elején egy erre alkalmas kis ablakba drótketreccel védett villanykörtét tettek.Ezt használták a bevetésnél és a kenyér kivételénél is. A veszőseprűre vizes rongyot tekertek és áttörölték az egész sütőfelületet. A kemence elején volt egy hordószerű motorinatartály mely összekötetésben volt egy lángszóróval. Ezt beinditotta és megfelelő ideig fűtötte a kemencét. A pékség kéményén kiáramló bodros füst jelezte, hogy lehet vinni a kenyértésztát. Amikor a kemence hőfoka a kivánt fokra emelkedett s ezt a vonókanállal megpróbálta ( szikráznia kellett a samottégláknak ha végighúzták a vonókanalat) kezdődhetett a bevetés a bevetési gödörből. A pékek fehér ruhában dolgoztak és igen gyakran törölték izzadó homlokukat. Itt készültek a taligakeréknyi kenyerek, melyre méltán voltak büszkék a béltekiek ( Slánger Stefi bácsi is ilyet evett " szarnakvalónak") . Később oda fajult a dolog,hogy csak lisztet vittek és annak megfelelően kapták a " házikenyeret". Azt mondták, hogy a pék jobb izű kenyeret készit, ért is hozzá, korán sem kell kelni, élesztő sem kell, dagasztani sem kell és fa sem szükséges. Tréfából azt is mondták, hogy a pék lábbal dagaszt,azért jóizű a kenyér, majd megjelentek a dagaszó gépek. Pénzért az is kapott kenyeret aki nem vitt lisztet, aztán se fánk, se fánk, megjelent a kenyér az alimentárában, a pékség bebukott és minenki azt kapta ami van !!

 

Dr. Nagy Antal, 2009.05.09.


A Búza .

Szatmári sváb hagyományok

Nach oben