http://nagydoki.npage.de
Kenderkultúra

Dr. Nagy Antal - Krasznabélteki hagyományok, történetek, játékok

 

A KENDER.

 

 

Zsup, zsup, kenderzsup, ha megázik kidobjuk ! Vajon miért kell kidobni a kenderzsuppot, ha megázik ?

A kender nagyon fontos ipari növény volt a béltekiek számára. Ebből készült a ruházatuk egy része s más , a gazdaságban használatos kellékek. Mint minden faluban itt is külön kertrész s a legjobb földek voltak alkalmasak a kender termesztésére. Ezt a felületet mely közel volt a házakhoz Kenderesnek hivták . Ma esetleg az utcaneve maradt fenn csak és egyáltalán kendert ott nem termesztenek . Tilos is manapság kendert termeszteni mert halucinogén idegmérget tartalmaz. Rosszabb mint a szilvapálinka. Odáig jutottunk, hogy egy magyar határellenőrzésnél egy ködös Albion-beli ánglius azt találta mondani, hogy "What can thear ! "( mit tud az, fonetikusan , vadkender) s már le is tartóztatták.

A Kender akár három méter magasra is felnövő jellegzetes illatú egyszárú iparnövény. Teteje bugásan többfelé ágazik . Itt helyezkednek el a csillagalakú mélyenszeldelt sötétzöld szinű levelei, jelentéktelen fehér-zöldes virágai melyekből álcsonthéjas mintás magvak keletkeznek. ( Cannabis sativa). A kendernek az egyenes szárában levő erős rostjait használták fel s megfelelő eljárások után ebből készitették a béltekiek is a különböző vászonfajtákat; abroszokat, zsákokat, ágylepedőket, surcokat, alsóneműt, cérnát, spárgát, kötelet ,kilencágú terelőostort stb. Volt aki az én időmben még vászonpendelyben járt Bélteken. Egy biztos ! Amellett, hogy igen kényelmetlen volt, mert főleg az újruha nagyon szúrt és horzsolt, olyan volt mintha egy bádogruhát öltöttél volna fel, viszont elnyűhetetlen volt s még a drótkerités tüskéi sem tettek benne kárt. Lassan hozzá lehetett szokni mint a bivaly a veréshez.

Megpróbálom most leirni mennyit fáradoztak az akkori emberek azért, hogy a kenderből megfelelő öltözködési cikkeket és másegyebet nyerjenek .

Adott egy földterület. Nem nagy . Tiz-húsz ári elégséges egy családnak. Csak a kollektiv idején vetettek összefüggő hektárokat. Bélteken a főutcai kertek mögötti rész volt a kenderes ( ma beépült terület, remélem nem Mihályvajda utcának hivják ), ahol mindenkinek volt egy kissebb-nagyobb parcellája, melybe minden évben kendert vetettek. A kender szereti a kövér, gyommentes és jólmegművelt földet. Fagyra érzékeny, ezért csak késő tavasszal ültették. A kendermag egy piciny, fényes, koxformájú, mintás, olajat is tartalmazó magocska. Ember is megeheti, de a papagájok, a mamagájok, a szobapintyek és kanárik fontos eledele . Adták a béltekiek a pulykáknak, gyöngytyúkoknak de a közönséges petyegtetett kendermagos tyúkok sem vetették meg. Ejsze, nem a kendermagtól kapták a színüket. A kender a májusi meleg esők hatására kicsírázott és sűrűn ellepte a területet. Minnél sűrűbben kellt ki , annál értékesebb és alkalmasabb volt a feldolgozásra ( vékony és hosszú szárú). A vastagszárú magas egyedeket magnak nevelték. Aratás után nem fejlődik a kender sem tovább, zöld szine sárgássá válik . Ez a periódus alkalmas a kendernyűvés-re. A kendert tövestől kell kitépni a földből s nem aratni, mint ahogy azt helytelenül a kollektivben tették, elpocsékolva vagy tiz centit az értékes rostokból. Imádkoztak is ilyenkor az emberek egy kis esőért, hogy a kendert könnyebben nyűhessék ki . Több ember ( férfi ), asszonyság és gyerek nekilátott és markonként kitépte a kendert a földből s kis csomókban, bisilikben, keresztbe fektették a felszabadított területen. Csak a kendert kellett kitépni, esetleges burjánt nem. Ezért nem voltak olyan praktikusak a később megjelent úgynevezett kenderkombájnok, melyek nem tettek különbséget a kender és más száras növény között. A kollektívben hatalmas táblák voltak beültetve arra Magyargieres felé a néhai Bruttler Tag-ban s környékén. Mindenkinek kimérték a részét s mentünk családostól kendert aratni. A helyet jól megműtrágyázták és akkora félelmetes kenderrengeteg lett, hogy a dzsungel ahhoz képest kismiska. Kialakult egy munkastilus is, amelyben a kenderszárak közepe tájára egy hosszabb lécet, deszkát tettek s egy kifent, kimustrált kiskasszával, vagy éles kardszerűen kialakitott handzsárral, macsetával levágták a kendert .( Ezt a növényt magassága miatt már nem lehetett nyűni.) Két ember a lécet nyomta, hogy a levágott szárak nehogy összegabalyodjanak . Nagy meleg révén a kendervirág pora csípte szemünket, bőrünket és nem tudtam miért lettem estefelé részeg a kenderszagtól ? ( Persze ez a munka akkor még nem számított a kiskorúaknak nyerességvágyból okozott traumának, dolgoztatásának. )

A kenderszárakat saját anyagából csavart kötővel kévékbe kötötték és a lombozattal, magokkal, felfeléállitva kis "indiánsátorszerűségeket" ( vigvam ) épitettek szerte a levágott kenderföldön. Jó idő esetén két három nap múlva a kender megszáradt . A felesleges leveleket és a magokat úgy távolították el, hogy a kévéket egyenként egy magas lócához ( padhoz) csapkodták. Néhol az útak szélén kazlakat raktak az így lecsupaszított kenderszárakból . Hamarosan elszállították a kendert az áztatóba ( a kollektív idején a nagykárolyi, börvelyi vagy alsószopri kender és lengyárakba). Hasonló szekereket raktak mint a búzakévék szállításánál. A béltekieknek a Kraszna folyó Gyöngy felé kanyargó szakasza volt a kenderáztatásra alkalmas hely. Itt mindenki víz alá rakta a saját kenderét, cövekekkel, drótokkal, spárgákkal lekötötték és egy hétig, tíz napig is ott hagyták. Amikor megfelelően megázott a kenderzsup akkor egyenként kidobták a kévéket a vízből a partra.( Ha megázik kidobjuk !) Óvakodtak Augusztus 20-án kendert vinni a Krasznára, mert féltek Szent István haragjától . Ilyenkor általában nagy idő jött jéggel, viharral s elverte a határt, na meg a szentségtörő kenderáztatókat. Jöttek haza emberek, állatok megázva, jég által megveretve. Fogadkoztak, hogy Szent Isván napkor soha többé kenderrel nem bajlódnak. Néha a Kraszna vize is megduzzadt egy nyári záportól s elvitte a kendert. Volt aki Cégényig is kereste és találta meg a kenderét, már ha az övét találta meg. A kenderáztatásnak negativ hatása is volt, mert megmérgezte a halakat . Félméteres oszlásnak induló halak úsztak le ilyenkor a kendertől bűzlő Krasznán. Később a hatóságok tiltották is a Kraszna vizét kenderáztatásra használni. A víz alatt a kenderszárak nagy átváltozást szenvedtek el . Sárgászöldből ,piszkosfehérré változott a szinük, megrongyosodtak és rodhadt, jellegzetes szaguk már szinte kibirhatatlan volt. Ilyenkor az egész falu bűzlött, mert hazaszállítva a kendert, végigterítették a keritések mellé száradni. Ez jellegzetes képe volt az augusztusvégi Bélteknek s más falvaknak is. Persze mi gyerekek ebben is csak a játékot kerestük, mert jól lehetett bujócskázni a kenderszárak s a kerités alkotta térségben . Nem ritka volt ilyenkor a ruhaszakítás majd az otthoni náspágolás, fenekelés.

Pár nap alatt a szag alábbhagyott és a kenderszárak vakítóan feherek lettek, megszáradtak. Most az asszonyok , néha férfiak is nekiláttak a tilolás-nak. A tiló egy négylábú fából készült szerszám amely hasonlít egy nagy bicskához, csak lábai is voltak. Egy hasáb alakú fát a közepén hosszant átvéstek ebbe jött bele az egyik végén egy faszeggel rögzített, forgatható faél s alul négy láb. Volt olyan tiló is amelynek két éle volt . Ezen ketten is tudtak tilolni ( erre,arra ). Az él végére fogantyút szereltek , még üllőpadka is volt rajta. Egyik kézzel fogták a kendernyalábot, bedugták a tilóba s az élével többször rávertek . Igy a kender fás része pozdorjává törött s kihullott . Ezt a terméket persze pozdorjá-nak nevezték s nagy hegyek keletkeztek belőle a tilolás helyén. Egyébbre nem volt ez jó, mint a művelet végén elszállítani s meggyújtani, gödröt tölteni . A tilózó kezében, a tenyerére tekerve ottmaradt a szép fehéres kenderszálnyaláb , melyet egy nagytüskéjű sündisznóhoz hasonlító alkalmatosságon fésülgettek át többször is. Azt már csak az irodalomból tudom, hogy ennek a szerszámnak gereben a neve . Nem emlékszem, hogy külön neve lett volna nálunk. Az így nyert öregasszony hajához, nagyapó szakálához hasonlítható szálakat bábú-nak nevezett tekercsekbe csavarintották és elraktározták . A kenderfésűn maradt és  gubancos másodosztályú szálakat floca avagy kóc néven ( Kenderszösz, tudja a szösz, amikor az embernek összekuszálódnak a gondolatai !) összegyüjtötték és a másodosztályú anyagot is megfonták. Ez volt alkalmas  szőlőt, paradicsomot, rózsát, stb. felkötözni. Télen az asszonyságok azzal foglalatoskodtak, hogy rokká-val ( kerekesguzsaly), vagy szimpla orsóval megfonták a kendert, szép egyenletes szálakat készítve. Néha többen összegyűltek egy háznál, de nem alakult ki jellegzetes Fonókultúra, mint a székelyeknél, magyaroknál. Szinte most is látom hogy nyalták-falták a kendert, fogaikkal bontották a bogokat az összegubancolódott kenderszálakon mielőtt az orsóra fonták volna. Azt mondták azért olyan bogos az öregasszonyok keze, mert sok kendert fontak s a nyelvük is ettől nőtt meg. Mennyit bosszantottam nagyanyámat, botot dugva a guzsaly kerekébe, vagy játszodva annak a pedáljával miközben ő hajtotta azt. A megfont elszakíthatatlan szálakat matringolták egy állványon forgó négyágú motolával, majd a kamarában felhalmozták, felakasztották, nehogy az egér belefészkeljen. Volt, hogy a felmatringolt fonalat hamulúggal fehérítették, lúgozták . Télen s koratavaszal ritka volt az a ház ahol nem volt felállítva a szövőszék . Egyeseknél a szőnivaló egész évben tartott. Furcsa szerszámok kerültek elő a ház mögül, az istálókból a padlásokról. Egy nagy négyágú kinyítható motolát felerősitettek a föld és a padlásgerenda közzé és folyamatosan számolva a szálakat, állandóan forgatva, kenderfonálnyalábokat alakítottak ki rajta . Ezt könnyen bomló lánccá alakítva szedték le, tömöríteték . A szövőszék vagy osztováta, esztováta egy erős, fából összácsolt szövésre alkalmas gép . Elején s végén megakasztható forgó hengerrel, nyüsttartóval, lábítóval , hajóval . Aki ilyet nem látott képzeljen el egy kissebb sárkányt. A megfont, láncbaszedett, fehérített kenderfonalat figyelmesen feltekerték a szövőszék hátulsó hengerére, elválasztó botokat, vékony léceket dugva a különböző rétegek közzé. Az elején megszámolt, sorbavett szálakat átvezették a nyüstökön . A nyüst két gömbölyű, száraz, erős, egyenes, méter huszcentis hosszú faág, vagy kiszárított facsemete közzé bogozott cérnarendszer, melyeknek a lábítóval való mozgatása eltávolította és váltotta szövés közben a  felvetett szálakat. Voltak külön nyüstkészitők akik a bélteki vásáron ezt árulták jó pénzért, vagy termékért. ( cserekereskedelem ) Mindenegyes kenderszál a nyüst más-más, közepén összebogozott két, erős, vastag cérnája között haladt át. Ezután következett a bordán való átbujtatás. Itt is egyenként át kellett vezetni a szálakat egy késpenge segitségével, majd egy lécre kötözni szép sorjában., mely hozzá volt kötve a  szövőszék első hengeréhez, ahova aztán a megszőtt vászont tekerték rőfszámra. A bordát is külön készitették a bordakészitő mesterek, mégpedig két a homorú felületükkel szurkos cérnával összeillesztett és megerősített nádszárdarabból. (Igen ! Egy sor fing, egy sor nád, oszt megin, nád.) Fésű fogaira emlékeztet, viszont egyméternél kicsit hosszabb, egy suk ( 18-20 cm ) szélességű téglalap alakú szerszám . Volt aki szövődéből elcsaklizott acélbordát használt a szövésnél . Annak soha nem tört ki a foga. A bordát beleillesztették egy a bordatartónak nevezett s a facsigákkal együtt az esztovátáról lelógó állítható, hintáztatható fakeretbe. Ennek mozgatásával a vizszintesen elosztott, a nyüstök által kettéválasztott felvető szálak közzé a hajó-val bejutatott beverő szálat egyenletesen beverték, szőték, miközben a nyüstrendszer segítségével átváltották a felvető szálakat. Alkalomadtán a felvető szálakat kukoricalisztből készített keményítővel (csirizzel) bekenték, erősítették,írelték is. A hajóban egy hajlékony erős, két végén hegyes vesszőcskére lyukas napraforgószárból kialakított beverő orsó volt húzva. Mennyit csévéltem egy lábbal, vagy kézzel hajtható csévélőgéppel amig az üres csévék megteltek cérnával. Ez a tekercs lehetett más szinű is, cserélhető volt, mint ahogy a felvető fonalak is lehettek megfelelő helyen szinesek, de ezeket már nem lehetett utólag cserélni. Például a zsákszövésnél, abroszszövésnél, törülközőszövésnél volt ilyen többszínű felvető. Nagyon bonyolult szövésmintákat lehetett kialakítani a többnyüstös esztovátákkal .Ezekről a mintákról megfelelő gyűjteményük volt az ilyesmivel foglalkozóknak. Anyám meg nagyanyám s vagy egy jártas szomszédasszony késő éjszkábamenően, sokszor több napon át is dugdosták, számolgatták a szálakat a nyüstrendszerben amig minden a helyére került és elkezdődhetett maga a szövés . Sok csapkodás, nyüstnyekergetés és persze kemény takácsmunka után elkészült a végtermék a kendervászon. Nem tudok róla, hogy Bélteknek jellegzetes szövőmintái lettek volna, de például a cséplőgépnél, a malomban, egyesek messzíről megismerték zsákjaikat a minta után. A nyers vászont "friss" állapotban nem igen lehetett ruhakészítésre felhasználni. Megfelelő nagyságú darabokra vágták, azokat beszegték, majd kilúgozták . A lúgozó dézsa egy nagyobb befogadású fából készült edény volt, néhol a káposztáshordó is megtette. Azt kibélelték egy használtabb vászonlepedővel, majd lazán összehajtogatva berakták a vászondarabokat. A dézsát háromnegyedéig töltötték meg vászonnal, vagy más fehérítenivaló kender és lenszövettel. Befedték az egészet egy rosszabb vászondarabbal melynek a végei kilógtak a dézsából. Ide raktak vagy kétvedernyi fahamut, amig a hamu elérte a hordó peremét. A hamut külön gyűjtötték erre a célra és száraz kellett maradjon . Erre a hamura aztán fövő vizet öntöttek, vigyázva le ne forrázzák magukat . A vizet addig öntötték amig ellepte a benne lévő szöveteket, ruhákat . Másnapig így állott a hordóban a szövet . A hordó alján volt egy dugóval elzárt lyuk, melyen másnap az imár langyos lúgott leeresztették . Nem a földre, hanem gondosan üvegekbe,korsókba töltötték s felhasználták az így keletkezett kálilúgot ruhamosáskor. Ilyen, hogy mosópor nem létezett . A boltban csak háziszappant s kulcsszappant lehetett kapni. A kulcsszappan az  fürödni, (Általános mosdás, egy nagyobb lavórban, facseberben. Fürdőszoba még a zsirosparasztoknál sem volt) kéz és arcmosni volt jó.A háziszappant pedig ruhát mosni használták. A finom pipereszappanok csak később jelentek meg s idegenkedtek is tőlük a béltekiek .Túl szagosak és drágák voltak .Annakidején még azt is mesélték, hogy a pipereszappant a zsidók által elrabolt kövér emberek zsírjából készítik, aztán a németeket vádolták meg, hogy a deportált zsidók zsírjából készitik a szappant . ( Hátborzongató feltételezés ! )

Mosószappant minden háziasszony maga gyártott . Disznóöléskor mindig gyűlt össze annyi felesleges és roszminőségű zsiradék , no meg az olajos korsókban olajzacc , hogy abból évente egyszer szappant főzhettek . Nem nehéz dolog . A zsiradékot marrószódával tüzön, egy öntöttvas üstben, vagy zománcozott edényben addig keverik ( órákig) amig fehér szappandarabok kezdenek egy barnás lében felszakadozni. A kész szappant egy erre speciel készített,  rekeszes ládikóba öntik, melyből a lúg ki tud folyni . A farekeszt vászonkendővel bélelik ki . A megszilárdult szappant egy nap mulva kiveszik s megfelelő darabokra szeletelik . Kálilúggal is lehet szappant főzni, de ez lágyabb lesz mint a szódás szappan. A visszamaradó lúgra itt is vigyáztak, üvegkorsókba öntötték s mosáshoz felhasználták. A mosásra általában minden hét végén került sor . Erre testileg és lelkileg is rá kellett készülnie a háziasszonynak. Pénteken, vagy szombaton ( ekkor általános fürdés is volt ), elővették az asszonyok a nagy mosótekenőt. Ez egy negyven- ötven liter befogadóképességű, deszkából összeszerelt trapézalakú láda volt. Két végén a tetejére erősített vájúszerű szappantartóval .Ebben fürödtek is. A mosás az áztatással kezdődött. Meleg vízbe lúgott csorgattak s ebbe mindenegyes ruhadarabot belemártottak, megdömöcköltek és a teknő egyik végébe felhalmozták . Külön kellett mosni a fehér , a piros és a fekete ruhát. Takarékossági szempontból a kimosott fehér ruha levébe beáztatták a piros, majd a fekete mosnivalót is. Mindenegyes ruhadarabot féltégla nagyságú háziszappannal bedörzsöltek, majd a ruhát két összeszorított ököl között többszöri gyors dörzsölő mozgással  kimostak, s a tekenő másik felébe tették.  Ismerték mindenegyes ruhadarab szennyezettségének a helyét s ott többször átdörzsölték . A művelet végén mindenegyes ruhadarabot kézzel kicsavartak, ellenőrízték a tisztaságát, a foltokat.  Voltak helyek ahol recézett mosódeszkát használtak. Erre nyomkodták a habzó ruhát, elkerülendő a kézfej kifekélyesedése, mely napokig fájt. Ezután a ruhákat két öblítővízben kimosták ugyanúgy . Fehér ruhákat néha kékítő folyadékkal öblitettek ki esetleg lisztből készült keményítőt is hasznátak az öblitővízben. Ha sok volt a mosnivaló akár egy fél napot is eltartott, közben ebédet, vagy vacsorát is kellett főzni  . Mindenegyes ruhadarabot az öblitések után is kicsavartak, megráztak, majd összehajtogatva egy nagyobb lavórba helyeztek és kiterítettek a Napra. Rosz idő esetén a padlásra, verandára, csűrbe stb. Amikor a ruha megszáradt jöhetett a vasalás . A vasaló egy jellegzetes alakú ( falumúzeumokban ma is láthatók ) öntöttvasból készített hegyes, felnyítható ládikó. Rajta mindenik oldalon két szellőztetőlyukkal, melybe a levegő bement, de a parázs nem tudott kiesni . A vasaló fedele és alja között fogazat volt kialakítva, hogy a levegő ott is áramolhasson. A vasaló általában a sparhert hátsó fertályában tartózkodott, néhol egy vasalóalakú lábas tartóban, vagy csak úgy. Kissebb ruhadarab vasalásakor a vasalót a forró kályhalapra helyezték s így annyira felmelegedett, hogy kivasalta azt . Nagyobb ruhadarab, lepedő, párnahúzat, terítő, ing,hosszúgatya stb. vasalásakor a vasalót a kályhából vaslapáttal kiszedett parázzsal megtöltötték, egy rongyon kipróbálták, megnyálazott ujjal is kipróbálták a vasaló aljának a hőfokát s vasalni kezdek . Ha a vasaló hőfoka csökkent akkor többször meglóbálták a levegőben. A sokat vasaló nők feje gyakran megfájdult, mert a szenes vasalóból sok szénmonoxidot lélegeztek be.

Szegény vászonszövetnek nem volt elég a lúgozás mert miután kikerül a hordóból ki is sulykolják .( Úgy kell neki, ha olyan durva "pokróc". ) A sulykoló egy nyéllel ellátott, néhol stilizált lapos fadarab, mellyel ütéseket lehet mérni a lúgos és egy tönkre tett nedves, habzó, szövetre miközben vizzel bőségesen öntözték. Ezt a műveletet szapulásnak is nevezték. Igy tisztul és puhul a vászonszövet. Van, hogy az embert is addig "szapulják" amig megpuhul. Több vizben kiöblítve a napon megszáritják és készen van a hófehér vászon. Ebből készült az a vászongatya melyben a nóta szerint a férfiak azt a bizonyos ceruzát hordták, melynek sohasem kopott el a hegye. Vászonpendely, vászoning, melyet az asszonyok  s gyerekek hordtak s melyet tavasszal feladtak a gyerekekre s ősszel lekerült róluk. Ezenkívül vászonlepedők, szalmazsákok, vászonzsákok, átalvetők, asztalterítők, stb . A vászonpendely, női ing formájában némely "higiénikus" helyen a tehéntől frissen kifejt tej megszűrésére is alkalmas volt. A fehér vászonabroszon találkozik a búza, a szőlőlé és a disznó. A vászon anzug ( öltözet) nagyon durva és szúrós volt , ezért még külön puhítási eljárásnak vetették alá, a mangorlás-nak. A mangorló egy hatvancentis, a sulykolóhoz hasonlítható nyeles munkaeszköz volt, melynek az alján keresztbe párhuzamos, gömbölyű fahullámok voltak kifaragva. A vászondarabot feltekerték a laskanyújtóra majd a mangorlóval erőteljesen meghengerelték . Ilyenkor anyámat egy nagybőgőshöz hasonlítottam. ( Volt olyan ember Bélteken, hogy az eget nagybőgőnek s a szentcsaládot rablóbandának nézte, amikor a pincéból hazatért) Ez a művelet elég nagy zajjal is járt . Eredménye az volt, hogy a durva vászon megpuhult és öltözéknek alkalmasabb lett. Más helységekben ahol vizimalom is működött direkt erre a vászonpuhításra találták fel és alkalmazták a ványolót . Itt vizkerék hajtotta fakalapácsokkal verték és mosták órákig a vásznat, hogy jobb legyen mint az a bizonyos Deáknéjé. Szegény kenderrost, mennyi mindent kibirt és talán egészségesebb volt mint ma a sok nájlonruha. Nem volt annyi allergiás ember.

Nem szóltam még a kötélverésről. A Kishágó elején laktak Kötélverőék. Igazi nevüket nem is tudom, mert mindenki csak igy emlegette őket. Ez egy szakma volt, aminek műveléséből annyi jövedelem befolyt, hogy egy családot el lehetett tartani. Itt megfelelő, de egyszerű kézi erővel hajtható gépek voltak, amelyek segítségével a jóminőségű kenderszálakból többszörös sodrás és összesodrás után nagyon erős kötelek készültek. Egy jóminőségű bélteki kenderkötél hossza akár tizenöt-húsz méter is volt, átmérője kettő vagy kettő és fél centi. Nem sokszor lehetett hallani kender, búza avagy szénahordáskor, hogy elszakadt volna a kötél. Itt készültek a lovak, tehenek,ökrök kötőfékjei s a lovasszekereket húzó istrángok, melyekre kocsisbogot lehetett kötni ( lásd Fájerstein Venci ). A kendert a viz-gáz szerelők ma is használják mint tömitő anyagot. Karácsonykor a betlehemesek öregapója is kenderszakált hordott. Színpadon is felhasználták  műhaj, álszakál készítésére. A bélteki csűrökben néhol ( Kolbék, Bohusék,Veltiék ) ezekből a kötelekből holtidőben nagykilengésű hintákat ( gócsa) szereltek fel a csűrgerendákra. Órákig lengettük magunkat ezeken a köteleken. Ha több gyerek összegyült akkor egy hosszabbacska mondóka vagy hintavers hangzott el amig átadódott a kis üllődeszka a soros gyereknek. ( Egy üveg alma, két üveg alama stb..Lásd gyermekversek.) Persze ritkábban, de volt olyan is Bélteken, hogy valaki a kötelet a szuszogása erőszakos megszakítására használta fel . Biztosan az ilyen embernek sokat fájt a feje s félt, nehogy a fájdalom leszálljon a szivére. Ezért kötötte meg a nyakát. Ne fejezem be mondókámat ilyen morbidan, ennél sokkal vidámabb volt a kötélhúzás az iskolában . Az élet is csak egy több évig tartó nagy kötélhúzás . Az erős állja s győzedelmeskedik a gyenge ellankad s szenved. Ezt elkerülendő, legyünk mindig az erősebbik oldalán ! ( Könnyű azt mondani ! ) Majdnem megfeledkeztem arról, hogy a harangokat mozgató segédeszköz is egy kötél. Az is kenderből készül. Remélem, ha hírül veszik Bélteken, hogy kihullott a toll  meg a sziringa a kezemből majd meghúzogatják a híres nagyharangkötelet az emlékemre.

 

Tisztelettel, Dr. Nagy Antal, 2009 Szeptember 6.

Szatmári sváb hagyományok

Nach oben