http://nagydoki.npage.de

Dr. Nagy Antal - Krasznabélteki hagyományok, történetek, játékok

 

                                                                                 A DISZNÓ.

 

 

 

                   Március hatodika van ( 2010 ) s a tegnap meg az éjjel lehullott hó annyira lehütötte a levegőt, hogy az engem a hajdani decemberi disznóvágó időre emlékeztet Krasznabélteken. Igéretemhez híven, megpróbálom összehozni a bélteki ember asztalán a disznót, a búzát, a kendert és a szőlőt.

                                   Mint más mérsékelt égövön élő emberfajtának, a béltekieknek is fő tápláleka  a disznóhús (elvégre nem ehetünk fókát) és a disznó levágása  alkalmával készült hentestermékek sokfélesége .A disznóvágás utáni termékeket eleink nagyon jól tudták konzerválni és beosztani, minden fagyasztóláda nélkül, csak konyhasó és füst  segitségével.  Nagyon ritka manapság az a hentesüzlet mely hasonló termékeket árul, mint amilyet egy-egy disznótoron akkoriban ( s Bélteken biztos most is ) elfogyasztottunk .

                           Adott a DISZNÓ . Ez egy elég jelentéktelen állat, mindenevő, de azért oda kell figyelni mivel etetjük,hogy ne szégyenkezzünk akkor amikor azt az asztalra kell tegyük. A béltekiek kis kivétellel maguk nevelték s hizlalták állataikat. Hol van manapság a Konda s hol vannak a Kondások  ?  A hízónak való malacot előző év áprilisában-májusában vették ha nem volt malacos kocájuk . Nekünk egyszer volt egy ilyen állatunk, de megette anyámnak az összes tyúkjait a kakassal az élén (pardon, azt mi ettük meg, mert apám kiszedte a szájából ), jobban szerette a húst mint a moslékot ! Lettek malacai is, de az a hir járta Bélteken, hogy Nagy Sanyi egy tyúkért ad egy malacot, legyen mivel etesse a kocáját. Igy apám levágta télen hízó helyett, de az olyan sovány lándrász volt, hogy a zsírosbödön csak negyedrészt telt meg anyám bosszúságára.   A bélteki állatvásár  tavasszal tele volt malacos szekerekkel, melyek messzeföldről ládákban hozták a visító apróságokat . Nem nagyon kellett tájékozódni a disznóvásár után, mert a malacvisítás messzire elhalatszott s odavezette a vevőt. Megnézve a kínálatot, fejcsóválgatva a kért áron jóval kevesebbet igérve, mozgott az igazi bellér a vásáron. Ilyen volt Babos Jani aki nekem alsószopri orvos koromban, egyik tavaszon olyan "szép " malacokat vett, hogy rá egy évre a nagyobbik elérte a negyven kilót s csak a fejük nőtt. Télen a vályúba belefagyott moslékot fejszével kellett kitakarítani .Nos ilyen malacokat vett nekem a  Babos .A pancserek azok egykettőre megegyeztek az árban  s tették bele a visító állatkákat, általában kettőt, a zsákba. Mulatságos volt nézni, amikor a malacos zsák röfögve elindult a vízmosta árok felé . A bellér az még került egyet a pincesoron s mikor látta, hogy a kiszemelt, drága, hosszúderekú, tömpeorrú, nagyfülű állatkák nem kelltek el s a nap igencsak lejtőre került, áron alul megvette őket, hogy aztán feláron eladja másnap, környezetében . A malacokat szalmával hintett, hidlással lepadolt, frissen meszelt ólakba tették s a gazdasszony már szaladt is a meleg tejes-főttkrumplis-korpás étellel , szájával cupogtatva hívta a malacokat . Ilyenkor a család apraja nagyja ott volt, megnézni milyen étvágyuk van az újjonnan szerzett állatoknak. Ha azok egymást a vájúból kihajtva habzsolták az eledelt, mindenki elégedett volt .Ezekből lesz hízó ! Még értékesíteni is lehet az egyiket . Eleinte a malacok ötször-hatszor is kaptak enni, de mindig csak keveset nehogy elrontsák a hasukat. Gyakran ki is engedték őket a hátsó udvarba, hogy emésztőt szedjenek és sütkérezzenek a napon. Eledelük továbbra is a vékony korpás moslék volt az ebéd maradékai, s mosogatólé. Annakidején nem használtak mindenféle mosogatószert , csak tiszta melegvizet, öblitővizet s a konyhakendővel fényesre dörgölték az elmosott edényt. Ez utóbbiban nagyon sokat segétkeztek a gyerekek is.                                                                                                     Volt idő a szocializmus elején amikor malacokat lehetett vállalni az állambácsitól . Nem is volt rosz üzlet, mert három malacot kellett vágósúlyig ( 110-120 kg) nevelni majd kettőt leadni s a harmadik, tetszés szerint a nevelőnek maradt. A malacokat és az ételt is az állam adta . Nem sokáig fungált a kezdeményezés, de a kötelező húskota  ( kvóta), az igen . Volt, hogy három négy nincstelen családnak össze kellett pótolni, disznót venni s az államnak leadni a húskota fejében, miközben ők éheztek. 

        A nagygazdáknál egész disznókomplexumok voltak építve s etetések táján hatalmas hangorkán hallatszott ki az udvarból .Nekiek is volt húskotájuk, a tartott állatokkal arányosan . Este mindig féltem hazamenni a vásártér felől a kissikátorban a dobrai utcára, mert a Heringer hízói olyan félelmetesen horkoltak, hogy a kisgyerek haja az égnek állt s libabőrös lett tőle. Sokszor ki is kerültem a sikátort és a templom előtt a nagyutcán mentem haza. Nagyon sokan a disznókat a marhaistáló melegében egy külön sarokba épített karámban tartották . Néhány helyen a majorság is itt hált, a disznók s a marhák felé felszerelt hosszú rúdakon . Ide nem tudott bejönni a róka. A tyúkok igy télen is tojtak, mert az istállóban meleg volt .Ez tetszett a disznóknak is, mert jobban fejlődtek bennt, amikor kinnt csikorgó hideg volt .

              A malacok sorsa az lett, hogy vagy egész nyáron finom füveket, fiatal parajt, disznókáposztát,labodát, netán lucernát, tislit, csalánt hordtak nekiek zsákoslag, vagy kicsapták a kondába ahol igazi disznóparadicsom várt rájuk, legelővel, melyet fel is lehetett túrni, mely gödrökben megállott az esőviz . Ezekben nagyon jól lehetett dagonyázni .A pálinkafőzők környékén is volt ilyen szabad legelő. A kondát a kondás hajtotta ki minden reggel, kürtjele más volt mint a csordásé.  A csürhében voltak malacozó kocák, süldők, herélt példányok s egy vagy két kandisznó, melyek a község tulajdonát képezték s a dobrai utca végén a bikaistállóknál volt az állandó lakhelyük . A kanok fajállatok voltak s állatorvos vigyázott az egészségükre . Mindig a divatnak megfelelő fajta kan volt . A béltekiek egy időben a nagy Yorskshiri fajt szerették. Ebből egy kifejlett példány meghízlalva akár a három mázsát is elérte . Annak volt aztán hosszú húsa meg zsírja, nem mint a mi lándrász kocánknak .Persze volt időszak amikor a Mangalica ment, vagy a csíkos Báznai, netán a hosszúorrú, hosszúlábú, hosszúfülű Lándrász .( Landrass). Ez utóbbiból is csak három év múlva lett hízó, de akkor három mázsás .

          A hímnemű malacokat pár nappal a vásárlás után kiherélték. Sok gazda értett a heréléshez, de legtöbben a disznóherélőt hivták, mely rutinjával biztosította a malac megmaradását . A heréléskor előszeretettel használták a rézelőt ( rezest) a bőr fertőtlenitésére . Már nem emlékszem ki volt a herélő, de igen szakszerűen dolgozott görbe éles kacorjával . A herélés helye pár nap alatt begyógyult, ilyenkor ajánlatos volt külön zárni a megoperált állatot, nehogy a többiek megtúrják a sebet s vérzést inditsanak el .          

          A malacok általaban gyorsan fejlődtek s őszire már elérték az ötven hatvan kilót . Volt aki már fel is búgatta a kiskocákat, hogy tavasszal malac is legyen . A levágásra nevelt példányokat továbbra sem hizlalták s árpalisztet, marharépát, főtt tököt, korpát, kevés főttkrumplit s néha kevés napraforgó pogácsát kaptak, amit az olajütőben lehetett venni .Néha jó makktermés volt az erdőn,  az emberek makkot szedtek s azt is adtak a növendékeknek .A hízónak sárga lesz tőle a szalonnája, a sok napraforgópogácsától meg nyáron csepeg a szalonna. Ugyanez a helyzet a lenmaggal . Ez utóbi rosz aromát is kölcsönöz az összes készítménynek. Ezért kellett erőszakkal megvetesse ( levonta a hús árát a munkás béréből ) munkásaival a lenmagon nevelt disznói húsát az alsószopri lengyár igazgatója, Colţimiuc.( Kolci Miska) Rendes gazdának legalább öt hat disznója volt. Abból egyet meghagyott magának s felhízlalta télire. A hízlalás kezdődött árpaliszttel s pityókával majd forrázott kukorica lisztet kapott mindennap egy nagy vedérrel, amig olyan kövér nem lett, hogy a szeme sem láttszott ki a hájtömegből s igencsak nehezen tudott felkelni a vájú mellé enni. Hallottam olyan kövér disznóról, hogy a patkányok lyukat rágtak a szalonnájába a farkatájékán ( Hentes plébánosnál ).Nos az ilyen hízót amikor arra alkalmas idő volt, ( csakhogy az időjárást akkoriban nem lehetett előrelátni,néha ma sem )  s amikor a disznóvágó jönni tudott, leölték .                           

           Családonként általában egy disznót öltek, melynek a nagysága változott, kinek-kinek a tehetsége szerint. A disznóvágás nálunk ünnepségszámban ment s Pink nagyapáméknál a család apraja nagyja hivatalos volt oda. Megpróbálom leirni, hogyan folyt le egy ilyen procedúra.                         Már napokkal a kitűzött idő előtt készülődtek . Legyen elég száraz felvágott fa, hagymát, fokhagymát pucoltak, tisztított vékonybelet szereztek be a szomszédból vagy a városból a mészárszékből, levesbe való laskát készítettek. A laskának is több formája volt . Leggyakoribb a zabszem alakú, de volt vékonyrametélt ugynevezett szégyentészta, mert mindig az ember szája szélere ragadt s nyalogatni kellett, volt csiga tészta, melyet orsó hegyivel a szövőszék bordáján csavartak fel egyenként,csipegetett tészta, stb .Száraz szalma az általában  volt a csűrben vagy a csűr mellett   a szalmakazalban, ahonnann speciális szalmahúzóval  húzták elő nagy csomókba a búzaszalmát. A disznóölések szezonja úgy Mikulás táján kezdödött s a nagyja Karácsonyig le is járt, de Januárban sőt Februárban is volt aki disznót vágott . Nagyapám mindig Karácsony  előtt vágta le az általaban két mázsán felüli állatát. A hízó a vágás előtti nap nem nagyon kapott enni, csak híg levet s estére még vizet sem, hogy a belei ne legyenek tele tartalommal . Reggel hatórakor illett felkelni, mindent előkészíteni, üstöt, kandallót, fatekenőket, szúrókést, aprítókéseket, húsdarálót, hurkatöltőt, sózót, fűszereket,stb . A  kályhát jó száraz tüzelővel kellett ellátni, ilyenkor tűzerőre volt szükség. Nedves, sírdogáló, nyers fával nem lehet disznóvágást lefolytatni .  Nagyapámnál, apám vágta a disznókat s a faluban is több helyen . Egy disznóölés általaban egész nap tartott s este disznótorral végződött . Apám szerette ha ő állitja össze a készitményeket s így az egész napja ráment. Fizettségként megkapta a disznókarajt ( knickproat), egy szál kolbászt, véres és májas hurkát. Amikor megkezdődött a szezon majdmindennap oda volt s mi pedig azontúl jól éltünk . Nos reggel ketten apámmal kimentünk a gyöngyi utca végére, mert Pink István nagyapám  ott lakott az utolsó házban. Az öreg már kinnt tett vett az udvaron, a kandallóban égett a tűz, az üstben már gőzölgött a víz . Nekiöltöztünk úgy, hogy az utcai ruhára viseletesebb, néha rongyos ruhát vettünk fel . Az jó disznót vágni, mondta nagyanyám s még meleget is tartott . Általában egy két disznófogó szomszéd is meg volt invitálva, de mikor már nagyobb fiú lettem, már hárman is elbántunk egy nehezen mozgó állattal . A művelet pálinkaivással kezdődött, mely feltüzelte, felbátoritotta a társaságot. Ilyenkor csak egy pohár pálinkát ittak, mert messze még az este s disznóvágáskor tiszta kell maradjon a fej .

Igy nem lehet diszóvágást folytatni, ha gazda szebb mint a disznó !

Disznók !                        Este már be lehet csiccsenteni. Szabály kéne legyen, hogy reggel szebb a hízó mint a gazdája ( kilóra), este pedig szebb a gazda mint egy disznó ( kinézetre) . Nos így feltüzelve a társaság megkörnyékezte a disznóólat. A metzker ( disznóvágó) erős, hurkolható kötéllel bement az áldozathoz és szép szavakkal, simogatva  megpróbálta azt az első lábára hurkolni, ami előbb-utóbb sikerült is neki. A kötél által vezetve kivitte a kövérségtől himbálózó, meg-megriadó halálraitéltet. A tett szinhelyén, általában kicsit távol az épületektől aztán a kötéllel kihúzták a talajt a lába alól a disznófogók pedig ránehezedtek és imobilizálták az immár visitó disznót . A szúrókést a vérfogó egy tállal együtt hozta a helyszinre, általában a gazdasszony. A metzker elvette a szúrókést ( apám egy kiélezett világháborúból visszamaradt bajonétot használt) majd a lábával fixálva a jobboldalán fekvő  állat álkapcsát, a tokája alatt lévő szemölcstől két ujnyira először a bőrre merőlegesen vezetve a kést majd ferdén,befele s enyhén felfelé szúrt. Az áldozat mély horkantása s a kés nyomán sugárba ömlő vér igazolta a sikeres szúrást . Voltak esetek amikor a disznóölő kancsal volt, s a mellete lévő sógora ( mivel az szúrás közben pont ránézett) megkérdezte: Sógor, te oda szúrsz ahova nézel ? Én oda ! Jött a válasz . Erre a sógor eleresztette a disznót, mert félt,hogy őt szúrják le . A vér sokszor olyan erős sugárban tört elő, hogy tetőtől talpig bespriccelte a véres tál fogót . Voltak böllérek akik poharat kértek s egy pohár vért a helyszinen megittak, a körülállók ámulatára . A vergődő disznót nem volt szabad elengedni addig amig az utolsót nem rugta , sőt ilyenkor kellett odafigyelni . Volt eset, hogy egy-egy erőben lévő áldozat szétszórta a figyelmetlen vagy gyenge disznófogókat, s vagy egyet a hátán is lovagoltatott, néha az utcára  is ki . Ezért a kaput mindig gondosan bezárták.  Nem egy esetben a haláltusáját járó hizó megharapta a figyelmetlen bellér lábát, átharapván a bőrcsizmát s még könnyebben a gumicsizmát . Amikor az állatt mély horkantással kiadta "lelkét", vártak egy darabig, beszélgettek, dicsérték a metzkert s még felhajtottak egy pohár tüzes italt, a disznófogók kettőt-hármat is. Miután a disznófogók szétszéledtek, ki-ki saját dolgára, a metzker és segédei nekifogtak a disznóperzselés kényes feladatának . Megbökték a késsel a disznó orrát, nehogy még érezzen, letörölték egy száraz ronggyal a szúrás helye körül kiömlött vért, a szúrt lyukat bedugták egy kukorica csutikával ( reapá)  ,száraz szalmából "ágyat vetettek" az elhunytnak, hasra fektették ,lábait négy irányba támasztékként elrendezték, majd egyenletesen  beszórták laza száraz búzaszalmával s több helyen meggyújtották . Nagyfiúnak érztem magam amikor már szabad volt én is meggyújtsam a szalmát a disznón . A résztvevők körbeállták a máglyát, miközben a disznóvágó egy istállóvillával egyengette az égő szalmát . Voltak itt is balesetek . A tüzzel nem szabad játszani,mondták állandóan a felnőttek, de amikor ők "játszottak" is megesett, hogy szeles idő lévén ( ezt senki sem szerette) egy forgószél felkapott egy zsarátnokot a perzselelődő disznóról és felgyújtotta a csűrt vagy az ólat, netán a házat, vagy a szomdszédot. Olyan eset is volt, hogy a disznó nem volt egészen érzéketlen s annyi ereje maradt, hogy a tűzzel a hátán, bevágtatott a nyitott csűrajtón, vagy bebújt a házfalához támasztott napraforgószár csomóba . Persze ez véget vetett minden más tevékenységnek, s mentették a mentenivalót , a disznó meg elégett. Szemtanúja voltam egyszer a gyöngyi utcán egy ilyen jelenetnek, de ez nem járt nagy kárral . Akkoriban költözött oda egy  egy román anyanyelvű postás, Ioan nével ( tán Ciulac ?) ,aki sok évig hordta a postát a béltekieknek . Neki nem volt ideje még massziv disznóólat  épiteni s disznócskáját, melyet a béltekiek csak macska néven emlegettek,  egy akácfakarókból összetákolt úgynevezett "cotyeţ"-ben nevelte, majd télen levágta . A szalmát is abban tartotta a tetőcske alatt, mely kátránypapirral volt befedve.  Nos miután a disznót leszúrták, s egy perzselés lejárt,a gazda behivta  a segitséget  a házba melegedni, no meg egy pohár szíverősitőre. A tűzre nem ügyelt fel senki, s igy történhetett meg, hogy  a "szalmúton" mely az ólig vezetett, meggyújtotta azt . A postás anyja náná Mari vette észre a tüzet, de csak mikor már lángokban állott az egész tákolmány. Igy hivta kétségbeesett kiáltozással a fiát:" Hai Ioane, că árgye  și cotyeţul !!". Kijöttek a helyi tűzoltók is, de a cotyeţ helyén már csak füstölgő akácfakarókat kaptak. A disznóban nem esett kár, igy folytathatták a procedurát.

              Vigyázni kellett a perzselésnél meg ne égjen a disznó fara, mert akkor nem lehet szép sonkát késziteni. Amikor a háta s a disznó oldalai megfelelően megperzselődtek, hozzálattak annak módszeres pucolásához, késsel és vizzel levakarták lemosták a bőr felső rétegét, sőt surlókefével is megdörzsölték. Megperzselték a disznó hasát is, letekerték a disznó körmeit avagy a bocskorait, ismét átmosták s egy létrára fektették, hogy lecsepegjen . Voltak idők amikor a béltekiek forrázták a disznót. Nagy forrázótekenők voltak minden gazdaságban s a disznót többen láncok segitségével forgatták a kopasztó vizben. Ilyenkor tépték ki a disznósörtét, melyből később keféket kötöttek . Egyszerű a kefekötés. Két óvális alkú erős deszkadarabot összepászitnak, majd az egyiket egyenletes sorokban kifúrják. A lyukakba erős, szurkozott cérnával behúzzák a középen megkötött sörtekévéket, melyek beleszorulnak a lyukakba. Igy kialakul a kefe . A cérnákat hátul egymáshoz kötözték, majd  enyvvel reáragasztották a hátát. A kefét egyenletestre nyirták, s már lehetett is vele csizmát suvikszolni . Később divatba jött a gázbutéliával való perzselés . Ez nagyon könnyed és praktikus művelet a szalmaperzseléshez viszonyitva, de egyesek szerint külön szagot ad a szalonnának. Voltak metzkerek mint apám is, akik a keletkezett szalmahamuval, azt vizzel összekeverve egyenletesen bekenték a meleg, leperzselt felületet . Ez a pakolás mintegy megpuhitotta s lemarta a bőrfelületet. A hamu kálilúgott tartalmaz,ami elsőosztályú mosószer. Amikor a disznót ilyen kivánatossá tették, máris nekiestek fület s farkat enni . ( Soha meg sem kóstoltam.)  A megtisztitott disznó egy erős fából készült, erős lábakon álló úgynevezett boncasztalra került . Két módja van a disznó boncolásának . A béltekiek inkább hasrafektetve a hátán kezdték a műveletet. Éles késsel két hosszanti vágást ejtettek a disznó hátaközepén majd a fülek mögött egyet kereken a nyakánál a száj szélekig. A négy-hat újnyi széles szalonnadarabot a hátgerinc mentén előlről hátra, felfejtették. Most megcsodálhatta mindenki milyen vastag zsirréteget halmozott fel a disznó.  Nagyapámnak olyan hízói voltak, hogy akár araszos is volt a szalonna vastagsága. Egyszer kaptam belőle az orvosi benntlakásba s az oltyán kollégák azt hitték,hogy szappan.Ők a füstölt kolbászt is kiköpték, azt állitva róla, hogy ez az a nyershús amelyet a magyarok Erdélyben esznek .( Mára helyenként román tradicionális étel lett náluk is !)Most illett egy pohár pálinkával megtisztelni a jövő év fő energiahordozóját a SZALONNÁT.

      A metzker széles késsel lefejtette a disznó oldalairól is a szalonnát s a boncolófélben lévő állat most úgy nézett ki mint egy repülő vámpir. Következik a hosszú hús lefejtése a gerincoszlop mellől . Erre nagyon ügyelnek, nehogy vagy egy kutya elvigye, s a kamrában egy dagasztótekenőben hosszan elnyújtották . Itt székelyföldön mondják is, amikor valami kár esett: Na, vitte a kucu a hosszúhúst meg a rövidet is ! Ezután éles bárddal, vagy fejszével a gerinc mellett sorban elvágják a bordákat s előtűnik a rózsaszinű tüdő. A fejet most a szájak sarkában bemetszik egészen a korábban függőleges irányba rajzolt árokig s az álkapcsokat kiakasztják. A disznó farkától kezdve s nagyon vigyázva meg ne sértsék a végbelet, felszabaditják egész hosszában a hátgerincet melynek az elülső végén a fej felső része is van a túróval ( orr) együtt. Ez utóbbit egy odakészitett dézsa hidegvizben lemossák, ne vérezzen össze mindent s a hosszúhús mellé kerül. Van aki a fejet is leválasztja s feldolgozza. Éles bárddal egy tőkén a homlokára merőlegesen rácsap s hosszant kettéhasitja a koponyát. Előbukkan az agyvelő, melyet egy csupor hideg vizbe tesznek s bevisznek a házba a gazdasszonyoknak . Jó  lesz a disznótoros gulyáslevesbe.Levágják tőből a néhol igencsak kicsipkézett füleket, kiszedődnek a szemek,kivágják az orrendszer nyálkával telitett csontkamaráit, kiveszik a felsőállkapocs csontjait a fogakkal, s mindet a marakodó ebeknek vetik .Igy bánnak az alsó állkapccsal is.A pofa s a tokaszalonna az általában megabárolódik a disznóvágást követő napokban. De finom is a sózott, megfokhagymázott, megborsozott, megpaprikázott , fagyos abároltszalonna, hagymával s sültkrumplival, esetleg friss kenyérrel . Mi, ha nem volt friss kenyér, akkor a megzokult kenyérszeleteket felraktuk a sparhertra avagy a forró sporplattra s megfrisitettük.

             Nagy szakértelmet igényel a belsőségek kivétele . Először körbevágják a végbelet, majd részlegesen üritik, mossák és kendercérnával megkötik, hogy ne szennyezze a környezetet . A disznószarnál csak az emberé büdösebb, s ott is a másé ! Kiveszik a hugyhólyagot is meg a veséket, melyek a megcsonkitott tetem két oldalán a hájba vannak elbújva.Megkeresik a vesepecsenyét avagy a bélszint. Ez ebédre megkészül ! A hugyhólyagot a suhancok máris kezelésbe veszik,  egy szalmaszállal, dözsölgetés közben felfujják. Ez volt a celofán megjelenése előtt a savanyúuborkás üvegek (borkánok) legfőbb lekötője, de fotbalozni is lehetett vele de igen hamar kipukadt. Ablaküveget is helyetesitett, amikor drága volt az üveg, vagy az ablakosok sokáig elkerülték a falut. ( Székelyföldön disznófősajt készitésére is használják. Cap cașcaval principal de porc .)

              A beleket a gyomor alatt elvágva s megkötve egy nagy vájlingba húzzák be óvatosan, el ne szakadjanak s a legtapasztaltabb bélmosók ( idősebb rokon,családtag s egy fiatalabb aki a vizet töltötte ) hátra mennek vele a ganédombra ( Bélteken nincs patak mióta a Krasznát elvezették ) s ott akurátusan kiüritik a béltaralmat, apróbb darabokra szabják, kiforditják s minden darabot szódás vizzel, palozsnyával mosnak s végül ecettel is szagtalanitják . Ezzel a bél még nincs töltésre készen, mert a vastagbelet kiforditják s egyenként egy régi, kopott, de éles kanállal megvakarják, majd bikarbonátos vizbe rakják ázni. A vékonybelet pedig meghúrol-ták. Ez a művelet abból állott, hogy egy széles lapitódeszkán mindenegyes vékonybélszakasz belső rétegeit egy kés fokával kivülről surolva-nyomva eltávolitották s csak a külső átlátszó fala marad meg a bélnek . Egyes helyeken minden szálat felfújtak, hogy lássák melyik a lyukas . Voltak jóbelű , s roszbelű disznók. Olykor az egész belet ki kellett dobni, mert szakadékony és gyenge volt.Néha tele volt orsógilisztával, ritkán pántlikagiliszta is előfordult . Ilyenkor megindult a házalás a szomszédokhoz, rokonokhoz bélért .Sokszor tréfásan elküldték a belet keresőt egy szegény, sokgyerekes családhoz mint Zsezseránék (Jejeran), minthogy van ott üres hurka elég !  Később a városi mészárszékekből szerezték be a belet. Voltak akik kereskedtek is vele.

            A disznó többi szerveit , a májat, a fehérmájat ( a hasnyálmirigy), a tüdőt s a szívet is kivették megmosták a vértől, a szívből az alvadt vért is kitakaritották úgy, hogy felvágták a kamrákat . Tanulmányozták s okoskodtak, hogy az miként működik stb. A szervek mind belekerültek a kandallóban hevitett ércüstbe vagy egy nagyobb edénybe a sporra ( kályha) , ha nem volt kandalló . Itt már főtt a víz , a tűzre pedig szigorúan felügyeltek, le ne szakadjon. A fövő üstből máris finom illatok kezdtek előkerülni. Nagyon kellett ügyelni a májra, mert súlyos szerv lévén lesüllyed az edény fenekére s odakozmál-odaég, aztán oda a finom májashurka, hidegmájas. A forrongó üstbe zsíros húsdarabok is kerültek főleg a nyak és a szúrás környékéről, a nyelv a gégefő a fej, stb. Ezeket addig főzik amig a hús leválik a porcogóról, csontokról. A májat veszik ki a leghamarabb az üstből. Sokszor a májon hójagok voltak amit kutyaféregnek neveztek s ha igen sok volt belőle az egész májat nyersen eldobták. Ha egy pár volt csak, azt kivágták s  kidobták a szeméttdombra. Később az iskolában s az egyetemen tanultam meg, hogy ez a parazita csak arra vár, hogy a kutya felfalja, mert ott szaporodik a kutya beleiben. A kutyaürüléket a disznó földdel együtt megeszi, így alakulnak ki nem csak a disznónál, de bármelyik emlősnél a Hidatikus hólyagok .Emiatt s a másik veszélyes parazita a Trichinella (Orsóféreg) miatt tiltja az iszlám vallás meg a zsidó vallás a disznóhús fogyasztását . Tisztátalan állat . A Trichinellát főleg a disznó közelében élő patkányok terjesztik . A disznó megeszi a lemérgezett s elhullott, vagy beteg patkányt, de ezzel megfertőződik. A patkány a székletével is fertőz . A féreg tojásaiból kikelt apró lárvák keresztül hatolnak a bélfalon s a véráram segitségével előszeretettel a bőven oxigénezett izmokba tokozódnak be (nyak,bordaköz, rekeszizom stb) . Ha ilyen, úgynevezett borsókás húst eszünk alaposabb hőkezelés nélkül, bizony balul üthet ki a disznótor . Sok helyen nekiesnek a disznó füleinek,farkának s csak azután viszik analizáltatni a húst, vagy nem is viszik !  A korokozó jelen lehet a füll s a farok finom izmaiban is ! Nem szabad megfeledkezni az ebédről. A " munkásoknak" délebédet kell adni . A gazdasszony ahogy a disznót boncolni kezdik, máris ott téblábol egy edénnyel s finom " falatokat" kunyerál s kap is a metzkertől s iziben oda is teszi a sparhertre.Az ebéd lehetett friss sűlthús, vagy toros káposzta. Ez utóbbi apróra vágott s friss zsirban megdinsztelt savanyú káposztából s az emlitett sűlthúsból állott,és igen fincsi eledel.

               Nagy figyelmet igényel a két sonka s a két lapocka épségben való kiemelése a forgókból. A lábakat az első izületből való levágása is némi szakértelmet kiván. Miután az összes húsos részek a helyükre kerülnek, jöhet a szalonnaoldalak kiszabása. Akkoriban Bélteken a hosszú szalonna volt a divat. Egy kisebb termetű ember nem is tudta volna vinni őket .Mindent figyelmesen elraknak, nehogy valmi állat megmocskolja a hentesárut s leülnek ebédelni .

                      Ebéd után még sok munka vár a disznóölő gárdára. A húsok eddig jól megfőttek, a máj kihült, kezdődhet a henteskedés . Tehát a mészáros és a hentes között azért van némi különbség. Mig a mészáros  csak leöli az állatot, a hentes el is késziti a különböző készitményeket mint: véres hurka, májas hurka, tüdős hurka ( le ne vágdd te Gyurka,úgyis olyan kurta ! ),a hidegmájas,aztán a disznófősajt avagy a gömbőc, aminek románul azt mondják tükörforditásban: cap cascaval principal de porc. Vannak a kolbászok , töltött ruládok , de ez utóbbit már ritkábban készitették annakidején Bélteken. A különböző szalámifajták is csak később jöttek divatba, a szafaládét meg a libaszalonnát ( lásd málékultura), csak a hecc, meg a szójáték kedvéért irom ide..

            A Véreshurka elkészitéséhez egy vájlingot, néhol kisebb fatekenőt használtak. Ide került a megabált vér, melyet csak a kályha szélén tologattak, hogy oda ne égjen , vagy betették a lerbe pár percig . A későbbi korban csak az alvadt vért darálták és keverték össze főtt zsiros hússal amit annakidején beledobigáltak az üstbe. Ide darálták a lépet, a vesét, a fehérmájat ( már ha maradt belőle valami, mert valamelyik segédkező állandóan megdézsmálta azt) a tüdő felét is, ha nem készitettek külön tüdős hurkát az inyenceknek. Ez utóbbit Nagy József nagybátyámék készitettek s a majoránna fűszer, kicsi szegfűszeg külön aromát kölcsönzött neki. A hurka masszába jár még a dinsztelt perecsenyi hagyma, melyben órákig keverték a belekről leválsztott fodorhájat meg a fátyolhájat ( hemetli ). Hozzáadnak aztán sót,borsot és pirospaprikát ízlés szerint. Nagyapámék még borspótlót az-az darált Koriándert is tettek bele ( ez a növény nagyanyámnál mindig termett a kertben és nagyon büdös volt a levele, termése viszont kellemes ízt ad). Ne felejtsük ki a hurkából , megfelelő adagban, a sok idő óta párolódó rizskását, vagy régebben az árpakását (gerslit).. A masszát kézzel jó összedolgozva, többek által megkóstolva a hurkatöltő szerszámmal az egyik végén kendercérnával gondosan megkötött, fodros vastagbelekbe nyomták s hosszabb cérnával ( mely elősegiti a hurka kihalászását) alaposan bekötötték .Később megjelentek a neccszerű krumpliszsákok s abban abálták a hurkákat . Igy azokat nem kellett kihalászni egyenként. Máshol lyugatott pléhedényekbe rakták az abálandó disznóköltséget s azt belemeritve a nagyobb üstbe, abálták. A fodros belelek egyike az úgynevezett Blunca avagy a " malacka "a disznó vakbele. Ezt általában a disznótoron felszolgálták, mert néha akkora mint egy kismalac. .A hurkatöltő nagyon hasonlit egy orvosi sziringára, legalább is a fülmosó készülékre. Lehet e tapasztalat miatt választottam az orvosi szakmát, na meg a hordókopogtatás miatt is. Vigyázni kell a töltéssel mert abálás közben a masza még dagad s kellemetlen ha kipukadnak a hurkák, melyek ugyanabban a levesben abárolódnak amibe főttek a húsok s a szervek . A műveletek végén a hurkalevet az-az a vurstsuppát kiosztották . A kapunál ilyenkor sorban álltak a hurkalevet igénylők általában a cigányság, de volt, hogy a szomszédoknak is ezzel kedveskedtek. Elvégre kóstoló nem járt csak annak aki küldött is ilyet vagy kiszámithatóan küldeni szokott. A metzkernek még arra is tekintettel kellett lennie, hogy a végén kiporciózza a kóstoló húsadagjait. ( Egy kis hús, a javából, kis kolbász, véres és májas hurka, ez volt a kóstoló tartalma amit még az nap, de legkésőbb másnap délelőtt házhoz kellett vinni s ez a gyerek feledata volt)

Mondá is az egyik ortodox pap, aki messze földről került Béltekre, amikor a kóstolókat kapta . De milyen jó szokás van itt Bélteken ! Igen ám de amikor a kóstolót vissza kellett vinni, akkor már nem tetszett neki annyira ez a szokás. De ne vágjak a dolgok elejébe, mert még el kell késziteni a májas hurkát . Hogyha a máj kicsi volt, vagy megdézsmálták a kisegitők, akkor a tüdő s a vese is a májasba került. Külön keverék szükséges a májashurka és a hidegmájas összeálitásához. A hidegmájas csak tiszta májörlemény némi zsiradékkal  s annakidején abárolt apró szalonnadarabokat is vágtak bele s a füszerek: só, bors, paprika . A füszereket ajánlatos a keverő személy tenyerébe szórni, hogy az érzékelje a mennyiséget . A hidegmájast mindig a simafalú vastagbélbe töltötték s ugyanúgy megabálták ( csírátlanitották ) mint a hurkákat, de ezt kihülés után megfüstölték s hidegen fogyasztották. A májas hurka a maradék máj , tüdő, főtt hús és az a bizonyos hagymás zsiradék melyet a belekről szedtek le ,meg párolt rizs, valamint só,bors és néhol kevés paprika . Van ahol kevés fokhagyma levet is tesznek hozzá. Ezután töltik a kolbászt. A kolbász az darált disznóhúsból áll ( mert néhol keverik marhahússal vagy akár hizlalt szamárhússal is. Volt,hogy nutria vagy nyúlhúst is kevertek hozzá. Jó bendőbe jó ! ), megfelelően kövérséget is kell beledarálni s volt ahol a fokhagymát együtt darálták a hússal, máshol utólag adták megdarálva a keverékhez . A kolbászba még só és elég sok jóminőségű pirospaprikaörlet szükségeltetik.Nagyapám mindig egy pohár  fehérbort is töltött a keverékhez, hogy jobban csússzon a belekben. Mindezt jól összekeverik, többen megkóstolják, van aki a forró platt szélén meg is süt a masszából, mert igy tudni meg a valódi ízét a kolbásznak . A hurkatöltőt eddig szorgos kezek megmosták s az tisztán kerül a kolbásztöltő asztalra. Csövet is változtatnak, mert a kolbásztöltéshez vékonyabb cső dukál.Az eddig hidegvízben tárolt, meghurolt vékonybelet felhúzzák a töltő csövire mielőtt a töltőt megtöltik a darált s füszerezett kolbászhússal. Apám akkora húsgombócokat szakitott a tekenőből amely pont belefért a töltőbe s úgy csapta bele a csőbe mint annakidején az aknát az aknavető csövibe s még lőtt is hozzá a szájával . Pár ilyen gombóccal tele is lett a henger. Most beleillesztették a töltő dugattyuját s a hasizmot használva a cső tartalmát folyamatosan belenyomták a bélbe. A segéd  egy ujnyi üres belet megfogott ujjai között s karikába vezette a telődő kolbászszálat. Másik kezében cérnára fűzött varrótűt fogott s ha levegőt látott a kolbászban akkor azt folyamatosan kiszúrta. Az elkészitett kolbász szálakat melyek mindenike az egy métert meghaladta, szépen, karikában belefektették egy nyárfatekenőbe s hideg helyen tárolták másnapig, amikor a füstölőbe került. Ha igény volt rá s kolbászhús is maradt akkor elkészitettek két-három ruládot . Ez az oldalbordákról lefejtett húsba göngyölt kolbászhús volt, melyet erősebb spárgával megkötöztek, megabálták, majd másnap füstre került . Nagyon finom .Több helyen a húsdarálóval töltötték a hurkát és a kolbászt.Majd a villanyhajtotta daráló is megjelent. Sok figyelmetlen embernek az ujját is bekapta s összetörte. Hátra van még a Gömbőc avagy a disznófősajt. Ez a megtisztitott s feldarabolt főtt nyelvből s a megfőzött összevagdalt fejehúsából, némi főtt börből  s a szokásos fűszerekből készült, melyet a megtakaritott disznógyomorba raktak, bevarták a gyomoron nyitott szájadékot, megabálták,megszurkálták, majd reggelig két lapitódeszka között, arra rátéve egy követ, nyomtatták, megfelelően megkötözték s a füstre került az is. Volt ahol a masszát ledarálták s igy kompaktabb volt a disznófősajt .A disznógyomorból lehetett ugynevezett Saumagát is késziteni. Ez szintén a megfőzött, apróra vágott nyelv a fejhús ,abárolt szalonnakockák,fűszer és kockára vágott nyers krumpli keverékéből készült . Pirosra sütötték a lerben s egyszeri ebédként tálalták fel .

 

Saumaga .Orvoskoromban tanultam meg hogy lehet a disznógyomorból ( pocor) tejoltót késziteni . A gyomrot karéjosan ketté vágják, hideg vizzel lemossák (nem szabad a belső réteget lenyúzni), a két karéjt kétújnyis csikokra vágják és egy-egy marék sóval egy külön deszkán összekeverik . Kis idő múlva belehelyezik egy-egy literes befőttes üvegbe s feltöltik ecet és viz, egy az egyben keverékével . Lekötik és hideg ,sötét helyen tárolják . Tiz nap mulva a borkán felső felében egy sárgás, nyúlós folyadék keletkezik. Ez az oltó. ( románul Cheag ) Eből egy evőkanálnyival húsz liter testmeleg tejet lehet megoltani. Amikor a lé elfogyott, elővesszük a második borkánt s az előbbit ecet és viz keverékével újratöltjük . Ebből is oltó lesz, de gyengébb. A szalonnatáblák kiszabásakor kellett jusson zsírnakvaló is . Itt volt aki a szalonnát helyezte előnybe, mások a zsíroskenyeret szerették paprikásan . A zsír kiolvasztása is odafigyelést követelt. Folytonosan keverték egy falapáttal amig kiolvadt a zsír s a tepertő pirosbarnásan a felszínre kerül s kopogni kezd . A forró zsírt direkt a putinába szűrték s gyorsan záros hideg helyre tették, nehogy egy roszcsont gyerek bele essen . A tepertőt volt aki krumplinymóval kipréselte, vagy úgy maradt. Ebből készül a finom tepertős pogácsa .Nagy kellete volt a friss disznóhájnak. Ez az egyik alapanyaga a  hájastésztának. Volt, hogy kölcsön is adtak egymásnak a gazdasszonyok, de úgy is volt, hogy a zsírral együtt kiolvasztották azt.  A metzker most személyesen sózza be a hússózóba a sonkákat, lapockákat, a csülköket, füleket s végül a szalonnatáblákat . Nem kell sajnálni a sót, mondta apám, mert csak annyi szivódik fel amennyi kell. A sonkáknál a csont mellé be kell dugdosni a sót, mert innen romolhat meg leghamarabb a nagy darab hús. A hússózó edény a kamarában szokott a polc alatt állni, még üresen is .Ez egy tölgyfából készült,óvális, abroncsos, nyolcvan centi magas, faedény, oldalán vasfogantyúkkal s fából készült fedővel.Ebbe sózták a sóznivalót. Az elkövetkező hat hétben, a gazda kötelessége, hogy forgassa a darabokat s az első hét után minden darabot megszórjon fokhagymalével. Forgatáskor a sonkát egyik feléről a másikra kell forgatni az immár összegyült sós húslében a sózó fenekén. Az a szalonnatábla mely a tetején volt, most alákerül. Ez igy megy hat hétig, melegebb időben ötnaponként forgatunk. Hat hét mulva mindent kiszednek s egy éjjelen át hideg vizben tartják s lemossák a sót meg a fokhagyma maradványokat. Pár órát szikkadni hadják, majd bepaprikázzák, kötőt vagy vaskampót akasztanak rá és lassú de folyamatos bükkfa vagy cserefa fűrészport égetve több napig füstölik a füstölőben . A sonkákat hosszabb ideig kell füstölni .A régi bélteki házak úgy voltak épitve, hogy a füstölő az előszoba feletti szabadkéményben volt . Ide eregették ki az öszes helyiségből a füstöt . Szénnel, koxxal, fenyőfával akkoriban nem fűtöttek.  Itt tartották még nyáron is a kolbászt ,sonkákat s a szalonnát. ( Innen esett le az alatta levő kispincébe a dédnagyapám a Neni. Lásd Pink Úr . )

        Dióhéjban ennyi idő kell egy disznóöléshez s eddig a rövid téli napnak is vége lett. A disznótor hat vagy hét órakor vette kezdetét , akkor jöttek a meghivottak, általában a családtagok . A hátramaradt időt kihasználva a férfiak zöme felsétált a pincesorra, mely nagyapáméktól vagy egy kilóméterre lehetett. Ott idogáltak egy kicsit, bort töltöttek, néha több korsóba is amit aztán a disznótoron megittak . Az otthonmaradt nők szorgoskodtak, hogy a többfogású disznótoros vacsora elkészüljön, annak rendje módja szerint.                                                                                                                                               ( Nos, meggyászoltam Hauler Tibor földinket aki Strubingban( Németország) halt meg ez év tavaszán s aki ezt a weboldalt szerkesztette, Isten nyugosztalja, de ebben az oldalban is éljen az emléke )

       Mire a féfiak nagy lábdöngetésekkel s zajosan megérkeztek, a vacsora tálalásra várt. Megtellt a fogas is különböző szinű ( a sötét s szürke szinek tobzódtak ) s illatú nagykabátokkal . Ezt onnan tudom, hogy az én helyem mindig az ajtó mögött a fogas alatt, a patkóalakban elhelyezett asztalok baloldalán volt . Mindenkinek megvolt a maga helye . Nagyapám a szemközti asztal végén volt, hogy közelebb legyen az előszoba ahonnan a bort kellett adott időben behozni . Mellette ült  Hornyák Béla a legkedvesebb veje, a legkisebb lányának Ilusnak a férje ( aki később akarata ellenére bevitte a kollektivbe) . Magasacska, de kövér, pirosarcú ember volt, jellegzetes orrhangon beszélt, tejcsarnokos volt hosszú ideig a faluban. ( később a vérnyomás vitte el ) . Nem tartozott a sváb nemzetséghez, késői jövevények voltak a faluban s ez a hosszúkás, nagy, szegletes arcról is meglátszott . Előtte ült a mindig pillogtató s nagyon rövidlátó, oroszfogságot megjárt ifjabb Pink István,nem hittes feleségével Schmied Margittal. Aztán a főhelyen apám ült aki mellé néha ( ha sikerült eljönnie ) odaültették a királydaróci sógort is Szabó Józsit a Pipacsot a Józsika fiával, aki gyakran volt a nagyapjánál úgymond "szolgálni" . Aztán jött a kicsi Pinkúr, az-az Schmied Jóska , a húga Cuni, Pink Margit ( ma Esszényi s Szaniszlón lakik ) , aztán jöttem én a fogas alatt a kabátokkal a hátam mögött. Szemben néha ott volt Hornyák ( Szücs) Ella s a kisöccse Csabika. Az asztalok belső ivében a kiszolgálók, mint az anyám Pink Mari , aki állandóan szemmel tartott s több fakanalat is eltört a fejemen az évek során, Pink Erzsi nénám a Pipacs felesége aki a középső lány volt ugyan, de az orosz kényszer táborozás ( malenkij robot ) miatt későn ment férjhez. Donbasz-ban volt vagy hét évet . Nem mindig sikerült ilyen szépen összeszedni a családot, de mi mindig ott voltunk, hiszen apám vágta le a disznót .

         Mindenki kedélyesen helyet foglalt a székén, lócáján, két székre tett pokrócokkal letakart fosznideszkán,hokedlijén. stb.   Hozták is az első fogást a sárgán gyöngyöző, gőzölgő húslevest, sok tésztával a csak ilyenkor használatos porcelán tálakban, a tányérok mellett ónból készült evőeszközök voltak . Mindenki felállt s közösen elmondtak egy miatyánkot s a köszönő imát  melyben megköszönték Istennek, hogy ételt s italt adott ( magyarul s nem svábul).

         Mindenki sorra vett magának, majd jóétvágyat kivánva nekilátott a levesnek. Dicsérték a szakácsnőt, aki többnyire anyám volt a nagyanyám segédletével, mert ő( az anyám ) a zsidóknál, Slageter doktoréknál tanulta a főzést még zsenge tizenöt éves korában s igen értette a dolgát. Ott szolgált több évig és sokat mesélt a zsidó főzőkultúráról, meg a zsidók viselkedéséről . Anyám mindig bevetette azt a mondását, hogy: Egyenek, mert nincs több. Erre a felszólitásfélére néhányan még meritettek a levesből .A levesben minden évben másféle tészta volt , melyet sajátkezüleg gyúrtak a disznóvágás előtti napokban  és csak szép sárga házitojás és liszt volt az összetevője. Egyik évben volt a hosszú vékony, úgynevezett, szégyentészta , mert mindenkinek az állára ragadt s kézzel kelett onnan a szájba dugni. Ilyenkor bosszantotta a Hornyák Béla anyámat: Te Mari ez a tészta olyan vastagra van vágva, hogy megakad az ember torkán ! A borostásállú férfiak nagyon nem szerették, mert beleragadt a szakállba is . Másik évben volt az árpaszem ( rombusz) alakú tészta,majd a négyzetalakú. A legszofisztikusabb volt a csigatészta . Ezt nagy kézügyességgel, tésztanégyzetkékből, orsóhegyével csavarták fel a szövőszék kiszerelt bordáján az assznyok. Hornyák Bélának ehez is volt hozzáfűznivalója mert mindig elmondta a " Csiga-biga gyere ki.."verset. Néha a Vurstsuppa ( hurkalé) is asztalra került, csipegetett tésztával . Persze a leves előtt nagyapámnak volt gondja, hogy jófajta körtepálinkával kinálja a vendégeket ( gyermeket nem ) , viszont én már igen-igen tekintgettem a pohár tartalma felé, mert a körtéket mind én zúztam össze a répadarálóval, kaptunk is a segitségemért egy litert a nedüből .

          Második fogásnak hozták a főtt húst és aki szerette főtt murkot is ehetett mellé s néha krumplipirét . Persze Bélabácsi ebbe is belekötött, mert azt mondta, hogy disznótoron ő húst akar enni. Krumplit ehet otthon is ! A főtthús mellé méregerős ecetes tormát tálatak, mely végig az asztalon maradt , savanyú uborka, vegyes savanyúság, esetleg cékla társaságában . Hornyák Béla tormapárbajra hivta ki a jelenlevőket, ami abból állott, hogyan lehet minnél nagyobb villa erős tormát a nyelőcsövön leküldeni . Aki értette a csiziót, az egyben bekapta a tormát és lélegzetvétel nélkül gyorsan lenyelte . Aki a tormát állomásoztatta a szájában annak a tormagáz az orrába ment és szégyenszemre könnye, taknya, nyála összefolyt fuldokló köhögés közepette . Igy járt a Bélabátyám szerint mindenben balkezes királydaróci Pipacs, a Szabó Jóska ( mestersége is szabó ), az Erzsinéném férje, aki pancser módra nyult a tormához. Ilyenkor persze volt nagy viháncolás a sértett számlájára.

            A harmadik fogás töltöttkáposzta volt . Nem mindig sikerült rizskását szerezni s akkor azt speciálisan nagyszemüre őrölt kukoricadarával helyetesitették, vagy héjalt árpával. Úgy emlékszem ezt hivták gersli-nek. Volt aki ezt szerette s megpúpozta tányérját az inycsiklandozóan párolgó ételből .Ilyenkor már Hornyák Béla fészkelődött a széken s nézegette az üres poharakat . Fel is tette minden esetben a nagyapámnak a szöges kérdést : Tata ! Hogy ölte meg az ördög az öreganyját ?  .. Ennie adott, de innia nem ! Nagyapám értett a szóból és gyosan hozta üvegkancsóban a szalmasárga, de kitünő aromájú novabort.  Mindenkinek töltöttek, még a sihedereknek is, de megfedték őket, hogy ennyi, mármint egy pohárkával legyen elég . Nagyapámnak mindig kicsi vastagfalú poharai voltak, melyekbe aligha fért egy deci bor, viszont ha a hordó tetejéről leestek a földre, nem törtek össze és igen sok poharat kellett volna emelni ahoz, hogy valaki megrészegedjen.

A kis hátsó szobában  melyben télen lakak, aludtak s ettek, félhomály volt, mert a világosságot csak egy a plafon közepébe felakasztott ötös petróleumlámpa szolgáltatta . Ilyen égett az előszobában is vagy egy lesrófolt viharlámpás, melyet ha szükség volt rá felsrófoltak s mentek vele a spájzba ( éléskamra), vagy az udvarra, akár a kúthoz is vizért, vagy megnézni nincs e valami baj az állatoknál az istállóban .Nagyon takarékoskodtak a petróleummal, mert nem mindig lehetett kapni s ilyenkor előkerült az olajmécses is  mert gyertya se igen volt. (Lásd, Haraszti Pityu, a boltos. ) . Kintről lehetett látni a lakomázók nekihevült arcát és  azt ahogy igyekeztek megyőzni a másikat valamilyen igazságról, bölcsességről.

Negyedik fogásnak hozták a lerben kisütött  bluncá-t. Ez a disznó terjedelmes vakbelébe töltött véreshurka volt. Némelykor akkora volt mint egy malac . Másik tepsiben hozták a májashurkát . Egyes helyeken mint például Nagy József  (hires úriszabó volt Bélteken) nagybátyámnál tüdős húrka is volt majoránával .

                   Ebből is mindenki vett s mellé araszos fehér búzakenyérrel szolgálta ki magát. Ezek után hozták a finom sülthúst s persze egy külön edényben a feldarabolt sült kolbászt, melyből még akkor is vett mindenki ha már degeszre ette magát . A hangulat emelkedett volt s nagyapám is az előszoba egyik zugában rágyújtott a cseréppipájára . Viszont, hogy a lakoma teljes legyen az asszonyok a végén még friss hájjal készült, szilvalekvárral töltött leveles süteményt is raktak az asztalra . Lassan a  szaporán működő falióra is éjfél környékére hágott s a vendégek előbb mozgolódni majd készülődni kezdtek . Még  kiitták poharaikat, elkelt egy egy ásitás is , szerre kikeresték nagykabátjaikat, előkerültek a biztonságos viharlámpák s elindultak a néha kihült otthon felé, mindenki a megszokott kuckójába, ágyába. Volt aki halkan énekelt is, hogy  " Este, virágzik a tök, vigyázz, mert a fejedre ütök ! Megállunk pisálni, ha még kell kakálni ......

Néha svábul is énekeltek: Alle Wei saaufe nu me-me Hause, Hause wer will und Hause wer ká !

                             Vagy:  Alle nach Hause nu me-me saaufe, saufe wer ká und saufe wer will !

 

  Majdnem mindig elénekelték azt a nótát, hogy: Nem,nem, nem ! Nem, nem, nem nem !  Nem megyünk mi innen el, mig a gazda,házigazda bunkós bottal ki nem ver !

Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a rongyos házát és mi itten maradunk ! Nem,nem, nem.....stb.

  Elmegyünk, elmegyünk ! Vissza már nem jövünk ! Nem,nem,nem.....stb                                    

         Igy ért véget nagyapám jóvoltából egy disznóölő nap, ahol éreztük a család szeretetét s a közösség gondoskodását melyben éltünk. Immár találkozott az asztalon a Búza , a Szőlő, a Kender s a Disznó .

                                                    Nagy Antal , 2010 december  végén ! Boldog Újesztendőt 2011-ben !

Diszóölés Bélteken .

 

   A kép csak illusztráció és a leirtaktól vagy ötven évvel később készült Bélteken a Dicig családnál !  

 

             

 

              .         

             

 

 

                                                                                                          

           

                         

 

 

 

 

 

 

Szatmári sváb hagyományok

Nach oben