http://nagydoki.npage.de

Dr. Nagy Antal - Krasznabélteki hagyományok, történetek, játékok

 

DOHÁNY-TABAK .

 

 

 

 

Mióta Kolumbusz Kristóf s legénysége Ámerikából hazahozta ezt az emberi civilizációhoz polipként tapadó kultúrát, a béltekiek sem voltak kivételezettek annak termesztésében, használatában és élvezetében .

Emlékezetem óta termesztették, dédelgették ezt a kultúrnövényt is a béltekiek. A legjobb földeket foglalta le a dohány hektárszámra s igen csak furcsán, idegenül nézett ki a többi klasszikus és valóban hasznos kultúra mellett, dehát a pénz az nagy úr s a dohányt jól megfizette az állam . Komoly központi állami cég volt a dohánytermesztéssel foglalkozó aparátus . Csak ellenőrzött minőségű és fajtájú dohányt volt szabad termeszteni s maradéktalanul leadni. Volt aki a kiskertben eldugva, vagy a csűr mögött tenyésztett pár szálat saját használatára, de ha a finánc észrevette akkor büntetés járt érte és a növényt meg kellett semmisíteni .

A dohány igen fagyérzékeny, de napfényigényes növény, mely kora tavasztól késő őszig utánajárást és sok munkát igényel . Márciusban készítették a melegágyakat a magnak s a fináncok által hozott, ( minden faluban volt egy két ember mely ezért fizetést kapott) valahonnan a központból irányított vetőmagot egyenletesen elvetették . Naponta öntözték ,gyomlálták a piciny barna magból kibújt csenevész palántákat, melyek halványzöld óvális, sűrűn erezett, húsos leveleiket a Nap felé fordítva szemlátomást nőttek, erősödtek. Amikor elmúlt a fagyveszély, hosszú sorokba egyenként, harminc negyven centi távolságra egymástól, öntözgetve, kipalántálták a jól megtrágyázott s megdolgozott talajba. Többszöri kapálás után a dohány két méteresre is megnőtt, s a földtől a növény virágáig, sötétzöld hatalmas leveleket termett, melyek teljesen elfedték a vékony de erős szárat. A dohányföldnek már messziről jellegzetes illata volt, mely nem is volt oly kellemetlen mint a kapadohányfüst. Csokros és hosszúkelyhű rózsaszin virágai pedig nagyon kellemes parfümöt  árasztottak s mindenféle szárnyas rovar lakmározott bőséges nektárt tartalmazó kelyheikből.

A leveleket megfelelő időben s több alkalommal szedték s nagyság szerint osztályozták, csűrökbe, szellős raktárokba szállították, ahol szorgoskezű asszonyok s gyerekek egy vékony, hosszú, horganyozott, acélos drótra fűzték fel egyenként, vastag levélszáraikat átszúrva egy speciális tűvel . Több nap alatt teleagatták a csűrök gerendaközeit s a még üres szénatartókat ezekkel a zöld girlandokkal . Még az ereszek alja is száradó dohányfüzérekkel voltak tele. A levelek itt hetek alatt fokozatosan elsárgultak, megszáradtak, megbarnultak . Nedves esős idő esetén mozgatással többször átvizsgálták, megszellőztették a girlandokat . Tél előtt, a megszáradt leveleket újra válogatták, osztályozták, térdeiken kisimították s egy faágakból készített erősen összeácsolt keretbe préselték , rögzítették, majd a finánc jelenlétében lemázsálták és ismeretlen helyre szálították, ( gondolom valamelyik cigarettagyárba) az értékét helyben kifizették, osztályozás után s szerint . Extra. Első, Másod, vagy Harmadosztály.

A termelő ha dohányos volt, megtartott magának mutyiban egy pár köteg dohánylevelet s azt még tovább érlelte, dugdosta az ágydeszka és a szalmazsák között. Pár levél néhol a szekrénybe is került, mert elűzte a molylepkéket. A dohánylevél aromásítására más aromás növényt is használtak, közzétéve mentát, diólevelet, vanilliarúdakat, sőt cukrot is.

Felnéztek arra akinek volt szűzdohánya . Sokszor elnéztem az idős pipázó férfiakat milyen szeretettel simogatták, simították a dohánylevelet. Mindeniknek szertartásosan megrendezett mozdulatai voltak ahogy a vágódeszkán éles kés alá helyezte s vékony csíkokra aprította a barna illatos leveleket. A dohány innen egy bőrzacskóba került, melyet egy kos herezacskójából készítettek (románul- zaşcău). Ez külön aromát adott a dohánynak. Mellé járt még az acél ( amnal ) s kovakő, meg szárított taplógomba. Ilyen kő volt elég a vidéken a Krasznafolyó hordalékából. Mi gyerekek nyári estéken azzal is játszottunk, ki tud nagyobb szikrákat kicsiholni két ilyen kő ütögetésével s szagolgattuk a követ milyen furcsa szaga van . Akinek még acélja is volt, az akár az egész falut is felgyújthatta volna, mintahogy voltak akkor is tűzesetek a gyermekeknek a tűzzel való játszadozásai miatt. Persze az Irinyi féle gyufával s leszármazottaival ez könnyeben megy .

Élvezetes volt nézni ahogy a pipás emberek tempósan megtömik a pipájukat, majd tüzet csiholva egy kiszárított taplóra, s azt óvatosan fújva, megyujtották a beletömött dohányt, jóizüen pöfékelve , illatos füstbe burkolózva, ujjal meg-meg támogatva a pipa tartalmát, majd a kupakot lezárva amig a dohány lassan füstté változott. Megelégedett arccal visszahuzódtak egy karosszékbe, vagy az istáló ajtajából figyelték a tájat meg a békésen kérődző állatokat. Bélteken valamikor nagyon divatos volt a pipa s annak használata . Nagy Lőrincz nagyapámnak akkora pipája volt mint egy kisebb bögre s annak olyan hosszú szára, hogy néha azt lecsavarva zabolázta meg rendetlenkedő gyermekeit ( volt neki vagy egy tucat ). Leggyakoribb volt a vásárban található agyagpipa, ( ilyen volt Pink István nagyapámnak,neki csak négy gyereke volt) melynek elején különböző domborművek voltak s rézkupakja is volt. Láttam görbeszárú, ebonitszopókás tajtipipát, cikornyás és fényes fedéllel, vékonyszipókájú, hosszúszárú csibukot, de a pipás maga is kifaraghatta pipáját, tűfából ,vagy rózsafagyökérből . A törököknél még vizipipa is van. Mi gyerekek csergolyóból fabrikáltunk pipát s a diófahajtást kilyukasztottuk, pipaszárnak . Ha nem volt dohány, jó volt a napraforgó elszáradt levele is füstölögni . Kihordtuk a lógerben a szalmakazal közepét egy lyukon,embermagasságú üreget alkotva a belsejében, s ott pipáztunk, szivaroztunk, szerencsére nem történt semmi galiba. Az én gyerekkoromban még voltak férfiak akik bagóztak. Ez azt jelentette, hogy a megvágott dohányt a pofazacskójukba tették s azt nagy élvezettel rágták, mint ma a rágógumit, lenyelve a dohánylevél keserű nikotinos levét. Néha nagy szakértelemmel s utánozhatatlan fintorral kiköptek, kisercintettek sárga fogaik között.  Csúfolták is az ilyen bagósokat, de őket ez nem érdekelte. Azt vallották, hogy ez az igazi élvezet nem a füstölés. Valmikor  az 1840-es években tilos volt a nyilvános dohányzás. Petőfi Sándor is megjárta, amikor vagányságból, rágyujtott kialudt pipájára Szatmárnémeti főterén. Be is vitték az áristomba s onnan a várkapitány kellett kiváltsa. ( Lásd, Dávid Gyula-Mikó Imre, "Petőfi Erdélyben ") . A nyugati világban, ilyenre Bélteken nem emlékszem, a dohányport burnuszszelencékből felszippantották az orrlikba, mely után prüsszenteni kellett. Azt tartották, hogy a prüsszentés tisztítja az agyat s okosít . Ezért sokan a kimerültségig prüsszentettek a dohánypor miatt s a megokosodás reményében . Persze  a dohánypor csiklandozása egyfajta élvezetett is adott. Nem tudni mennyire lettek okosabbak. Annakidején Bélteken is nagy divat volt a cigaretta csavarás, melyre előszeretettel újságpapírt használtak. Ez is szertartásosan folyt le. A dohányos előkészitette a megfelelő nagyságú újság, makulatúra, vagy más papírt, beleszórta hosszában a felvágott dohányt, felcsavarta mint a bájglit ,nyállal összeragasztotta a tekercset s már rá is gyújtott. Persze lehetett volna dijjazni a cigaretta szépségét, mindenki tehetsége szerint csavarta. Minden valamirevaló cigarettásnak volt dohánytartója avagy szelencéje( honnan annyi herezacskó) s benne megfelelő méretre vágott újságpapír . Volt aki csak azért rendelte az újságot, hogy legyen papírja a cigeretta elkészítéséhez no meg a tűzgyújtáshoz. Később megfelelően vékony cigarettapapírt is lehetett kapni s egyeseknek cigarettacsavarós szelencéjük is volt. Persze az uraknak akár nikkelezett vagy ezüst, akár aranycigarettatárcájuk is volt, monogrammal. Mai modern cigearetta csak ritkán villant meg Bélteken s füstszűrősről akkoriban nem is hallottunk. Többnyire az amerikai rokonok hoztak ilyesmit . Nekünk is volt egyszer Poll Moll cigarettánk Pink Feribácsi ( anyám nagybátyja) jóvoltából . Annakidején meglestem anyámat ( nem cigarettázott, csak néha rá-rágyújtott egyre, körbefújva a füstött a szobában, szerinte „vendégszagot” csinált ) hova dugja el a csomagot, s egy szálat elcsentem . Alkalmas időben a vécében rágyújtottam a marhaerős indiándohányból készült szűrő nélküli cigire s két slukk után úgy megszédültem, hogy ha nem kapaszkodom meg, bizony beleestem volna a budiba . Ezért aztán soha sem szivleltem a cigarettázást s többszöri kacérkodás után, végleg felhagytam vele . ( Lásd bővebben a Johann-János, Buntye János-nagydohányos leirásban.)

 Később nagyon sok cigaretta fajta járt a kezemben, kezdve az ötven banis Bărăgantól a drágább Kent, Arbéria, LM, BT, DS, Poll-Moll, More ,Winchester,stb cigarettákig. Szivtam mezitlábas Carpaţit, Mărăşeştit, Naţionalt és filtrus( füstszűrős) Snagovot  vagy Amiralt ,de inkább elkináltam a csomagot a barátoknak, tíz cigarettánál nem igen jutottam túl naponta. Néha a magyar cigaretták mint a „kapadohányból” gyártott Kossuth vagy a finomabb kivitelű Szimfónia is előfordult. Általában nem igen volt pénzem  rendszeresen e káros szenvedélynek hódolni amig iskolás voltam . Van egy sztorim arról ahogyan Vasil Vasile az akkori bélteki iskolaigazgató " nevelte " az internátusban ( benntlakás) cigarettázáson rajtakapott németiskolás kollégáimat. A Deresch Tónit, a Faschtanz Stefit meg a Schiess Jóskát. Bevitte őket az igazgatóságra és mindeniket megkinálta az elkobozott cigarettából. Meg  is gyújtotta nekiek, s aztán "Tónibácsi nagypipás ! " kijelentéssel egy nagy pofont letekert az ipsének, hogy a szivar kiesett a szájából. Fel kellett vegye s egy seggberugás után azt forditva a szájába tegye . Ezt a repertoárt többször is elpróbálta mind a három megrémült gyereken .Nem igen volt foganatja, mert később tanító korában a "Tónibácsi "úgy dohányzott mint egy török . ( Ez is lett a veszte, Tüdőrák ) Az erdődi Internátusban a magyargieresi Erdei Sanyi osztálytársam jóvoltából eléggé rákaptam a dohányzásra, majd újabb szünet után az egyetemen is csak kocadohányos lettem . Ott az volt a szokás, ha vettél egy doboz cigit azt jó látható helyre, az asztallap közepébe kellett tenni s eltűrni, hogy még a szomszéd szobákból is kollégák jöjjenek s estig az egészet elszívják. Orvosként is pöfékeltem valamennyit, még pipám is volt, de a Matelot dohányt a gyomrom nem birta, s emiatt hamarosan le is mondtam róla. Országégés után, mivel már nem volt probléma a „finomabb”cigaretták beszerzése s az asztalra sem kellett a csomagot tenni, újra rákezdtem s még a Băneasai repülőtéren is meggyújtottam egyet a Stewardes nagy ijjedtségére, de most már 17 éve csak a környezetemből ha szívok vagy egy slukkot. Vannak bárok,casinók,vendéglők,játékbarlangok, köpködők,korcsmák, lebújok, lájbitépők, becsületrontók, késdobálók, tavernák,ivók, cukrászdák ahol akárki feltelhet ingyen Nikotinnal .( Persze ez 2016-ban már nem igaz, mert törvényerejű rendelettel megtiltották a zárt helyeken való dohányzást ) De azért igaza van Mark Twein humoristának mikor azt állitja, hogy a dohányzásról nagyon könnyű leszokni. Ő már többször is leszokott róla. Na, jó szivarozást kivánok !

( Nu mai dohănyi măi, că te gyugluieşti !  Mondták a bélteki románok )

Dohányültetvény fejlődésben .

 

Dohánykultúra .

 

 

Nagy Antal 2010 Januárjában .

Szatmári sváb hagyományok

Nach oben